Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép, jó versek

 

Weörös Sándor

A TÜNDÉR

Bóbita, Bóbita táncol,

Körben az angyalok ülnek,

Béka-hadak fuvoláznak,

Sáska-hadak hegedülnek.

 

Bóbita, Bóbita játszik,

Szárnyat igéz a malacra,

Ráül, igér neki csókot,

Röpteti és kikacagja.

 

Bóbita, Bóbita épít,

Hajnali köd-fal a vára,

Termeiben sok a vendég,

Törpe-király fia-lánya.

 

Bóbita, Bóbita álmos,

Elpihen őszi levélen,

Két csiga őrzi az álmát,

Szunnyad az ág sürüjében.

 

A BIRKA-ISKOLA

Egyszer volt egy nagy csoda,

Neve: birka-iskola.

Ki nem szólt, csak bégetett,

Az kapott dicséretet.

 

Ki oda se ballagott,

Még jutalmat is kapott,

Így hát egy se ment oda,

Meg is szűnt az iskola.

 

HARAGOSI

Fut, robog a kicsi kocsi,

rajta ül a Haragosi,

        din don diridongó.

Ha kiborul az a kocsi,

leröpül a Haragosi,

        din don diridongó.

 

Fut a havon a fakutya,

vele fut a retyerutya,

        din don diridongó.

Ha kiborul a fakutya,

lepotyog a retyerutya,

        din don diridongó.

 

 

SUTTOG A FENYVES

Suttog a fenyves, zöld erdő,

Télapó is már eljő.

 

Csendül a fürge száncsengő,

Véget ér az esztendő.

 

Tél szele hóval, faggyal jő,

Elkel most a nagykendő.

 

Libben a tarka nagykendő,

Húzza-rázza hűs szellő.

 

Suttog a fenyves, zöld erdő,

Rászitál a hófelhő.

 

Végire jár az esztendő,

Cseng a fürge száncsengő.

 

SZÁNCSENGŐ

Éj-mélyből fölzengő

-- Csing-ling-ling -- száncsengő.

Száncsengő -- csing-ling-ling --

Tél öblén halkan ring.

 

Földobban két nagy ló

-- Kop-kop-kop -- nyolc patkó.

Nyolc patkó -- kop-kop-kop --

Csönd-zsákból hangot lop.

 

Szétmálló hangerdő

-- Csing-ling-ling -- száncsengő.

Száncsengő -- csing-ling-ling --

Tél öblén távol ring.

 

TAVASZKÖSZÖNTŐ

Sándor napján megszakad a tél,

József napján eltünik a szél,

       zsákban Benedek

       hoz majd meleget,

nincs több fázás, boldog, aki él.

 

Már közhírré szétdoboltatik:

minden kislány férjhez adatik,

       szőkék legelébb,

       aztán feketék,

végül barnák és a maradék.

 

A KUTYA-TÁR

Harap-utca három alatt

megnyílott a kutya-tár,

síppal-dobbal megnyitotta

Kutyafülü Aladár.

Kutya-tár! kutya-tár!

Kutyafülü Aladár!

 

Húsz forintért tarka kutya,

tízért fehér kutya jár,

törzs-vevőknek öt forintért

kapható a kutya már.

Kutya-tár! kutya-tár!

Kutyafülü Aladár!

 

VÁSÁR

I.

Olcsó az alma,

itt van halomba,

aki veszi, meg is eszi,

olcsó az alma!

 

II.

Kis trombitát vegyenek,

pirosat, fehéret,

lilát, sárgát, kéket!

Mézesbábot vegyenek,

tükrös-szivet, szépet!

 

III.

Fut a kutya-szán, kutya-szán,

szalad igazán, igazán,

köszörüs vagyok én,

kutya-szánon futok én.

 

IV.

    Van-e csizma eladó,

    Hóba-sárba mindig jó?

Van kis csizma eladó, szép varrás a szárán,

Hogyha ílyet hordanék, bizony sose bánnám.

    Van-e ködmön eladó,

    Szélbe-fagyba mindig jó?

Van kis ködmön eladó, szép hímzés a vállán,

Hogyha ílyet hordanék, bizony sose bánnám.

 

V.

Érkezik a vándorcirkusz,

hoznak elefántot,

tarka bohóc vezeti,

Füsti Pisti követi,

ílyet sose látott.

 

VI.

Sátor alól kikiáltó szétnéz:

"Itt látható a nagyhírű bűvész!

    A lábával karikázik,

    a kezével citerázik,

    az orrával orgonázik,

    a fülével figurázik,

    a szemével gurgulázik,

    a szájával vacsorázik!"

 

VII.

Jó márc a cseberben,

csuprom telemertem.

Tele van a csuprom,

idd már, ki ne fusson.

 

CSALI-MESE

Hoztam neked kaskát,

                      hiszed-e?

A kaskában macskát,

                      veszed-e?

Jó lesz egerésznek,

                      tudod-e?

Háztető-zenésznek,

                      hallod-e?

Hoztam kézzel-lábbal,

                      várod-e?

Hegyen-völgyön által,

                      járod-e?

Hegyi út magas volt,

                      kúszod-e?

Völgyi út síkos volt,

                      csúszod-e?

Nehéz volt a kaska,

                      sejted-e?

Nyávogott a macska,

                      érted-e?

Felkarmolta vállam,

                      látod-e?

Otthagytam a sárban,

                      bánod-e?

 

PARIPÁM CSODASZÉP PEJKÓ

Paripám csodaszép pejkó,

Ide lép, oda lép, hejhó!

Hegyen át, vizen át vágtat,

Nem adom, ha igérsz százat.

 

Amikor paripám ballag,

Odanéz valahány csillag.

Amikor paripám táncol,

Odanéz a nap is százszor.

 

BOLDOGSÁG

`A férfi`

Szeretem ernyős szemedet,

etető puha kezedet,

mellém simuló testedet,

csókolnám minden részedet.

 

Ha minket földbe letesznek,

Ott is majd téged szeretlek,

őszi záporral mosdatlak,

vadszőlő-lombbal csókollak.

 

`A nő`

Hidd el, ha egyszer meghalunk,

föl a felhőbe suhanunk.

Vének leszünk és ráncosak,

de szívünkben virágosak.

 

Nagy felhő-hintánk csupa láng,

alattunk sürög a világ,

gurul a labda, sül a fánk,

mosolyog hetven unokánk.

 

 

A bűvös virág

Ha szereted viszont szeret
Ha mosolyogsz, ő is ám!
Ha bánat ér, megosztozik
Szegény szíved bánatán.
Cirógatod, megcirógat
Becézgeted, örül ám,
Szíved örül, lelked röpül,
csodálatos illatán.
Orvosság ez minden bajra
Gondot s a bút űzi ám!
Szíved-lelked meggyógyítja,
míg merengsz az illatán!

Csukás István

 

 

Zelk Zoltán versei

Ákombákom

Egyszer régen az irkámon,

született egy ákombákom.

Hát egyszer csak látom, látom:

két lábra az irkámon,

úgy indul el ákombákom.

 

Azt hittem, már sose látom,

oly messze ment ákombákom,

de mikor az erdőt járom,

ül az ágon ákombákom,

s rajta van a nagykabátom.

 

Szólok hozzá: "Ákombákom,

mért vitted el a kabátom?

Eső esik, mindig ázom,

hideg szél fúj, mindig fázom...

 

Légy olyan jó, ákombákom:

add vissza a nagykabátom!"

S képzeljétek, jövő nyáron,

eljött hozzám ákombákom:

s visszaadta nagykabátom.

 

 

Este jó, este jó

Este jó, este jó

este mégis jó.

Apa mosdik, anya főz,

együtt lenni jó.

 

Ég a tűz, a fazék

víznótát fütyül

bogárkarika forog

a lámpa körül.

 

A táncuk karikás,

mint a koszorú,

meg is hal egy kis bogár:

mégse szomorú.

 

Lassú tánc, lassú tánc,

táncol a plafon,

el is érem már talán,

olyan alacsony.

 

De az ágy, meg a szék

messzire szalad,

mint a füst, elszállnak a

fekete falak.

 

Nem félek, de azért

sírni akarok,

szállok én is mint a füst,

mert könnyű vagyok...

 

Ki emel, ki emel

ringat engemet?

Kinyitnám még a szemem,

de már nem lehet...

Elolvadt a világ,

de a közepén

anya ül és ott ülök

az ölében én.

 

 

Rímes üdvözlő távirat

Alighogy átszállt a határon
a győzelem, az a hat-három
s fáradtan a nagy drukkolástól
ledőlnék, egyszer csak rámszól
a rádió és arra biztat, hogy verset írjak…


Hát írok is. Miért ne tenném,
miért ne váljon ez az eredmény
ez a diadal verssorokra,
miért ne mondhassam rímmel szólva,
hogy milyen szívvidítóan jó volt
hallani azt a hat magyar gólt!


S a nagyképűség, ha legyintne?
Mit tudja ő, mily kedves kincse
a felnőtt embernek a játék!
hogy minden vasárnap megvár még
találkozóra jő gyermekkorunk
amikor csapatunknak drukkolunk…
Mert nemcsak néz a néző: játszik,
a labdával ő is cikázik
a védők közt. Cselez is, lő is.
Csapatával veszít is, győz is.


Akárcsak most, ugye barátom –
mintha egy óriás lelátón
külön-külön és mégis együtt
a rádiót fülelve lestük
Puskást, ahogy lefut cselezve,
bead, s aztán… haj, balszerencse!
Kocsis fejes kapufára
csattan, de jő Bozsik s bevágja!
S Hidegkúti talál megint utat
a kapu előtt, s benn a féltucat!

 

 

József Attila versei


ALTATÓ

Lehunyja kék szemét az ég,

lehunyja sok szemét a ház,

dunna alatt alszik a rét -

aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

velealszik a zümmögés -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

A villamos is aluszik,

- s mig szendereg a robogás -

álmában csönget egy picit -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

Szundít a lapda, meg a sip,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed, -

aludj el szépen, kis Balázs.

 

Tüzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka. -

Aludj el szépen, kis Balázs.

 

 

Betlehemi királyok

Adjonisten Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem,
Segíts, édes Istenem.

Istenfia, jónapot, jónapot;
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
Aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

 

 

SZÜLETÉSNAPOMRA

Harminckét éves lettem én -

meglepetés e költemény

csecse

becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

magam

magam.

 

Harminckét évem elszelelt

s még havi kétszáz sose telt.

Az ám,

Hazám!

 

Lehettem volna oktató,

nem ily töltőtoll koptató

szegény

legény.

 

De nem lettem, mert Szegeden

eltanácsolt az egyetem

fura

ura.

 

Intelme gyorsan, nyersen ért

a „Nincsen apám” versemért,

a hont

kivont

 

szablyával óvta ellenem.

Ideidézi szellemem

hevét

s nevét:

 

„Ön, amig szóból értek én,

nem lesz tanár e féltekén” -

gagyog

s ragyog.

 

Ha örül Horger Antal úr,

hogy költőnk nem nyelvtant tanul,

sekély

e kéj -

 

Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

taní-

tani!

 

 

TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN...

Talán eltünök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

 

Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön száritottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.

 

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tiz évet.

 

Dacból se fogtam föl soha

értelmét az anyai szónak.

Majd árva lettem, mostoha

s kiröhögtem az oktatómat.

 

Ifjuságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.

 

 

MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,

galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,

édes bokája derengve fénylett.

 

Mikor a válla picikét rándult,

egy kis fiúcska utána bámult.

 

Lebegve lépett - már gyúlt a villany

s kedvükre nézték, csodálták vígan.

 

És ránevettek, senki se bánta,

hogy ő a szívem gyökere-ága.

 

Akit ringattam vigyázva, ölben,

óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

 

De begyes kedvük szivemre rászállt,

letörte ott az irígy virágszált.

 

És ment a kedves, szépen, derűsen,

karcsú szél hajlott utána hűsen!

 

 

Szabó Lőrinc versei

 

ÉBREDÉS

Áttetsző arany ingében ragyogva

jött a nyári hajnal az égen át:

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor

házam elé ért, elmosolyodott,

körülnézett s a nyitott ablakon

nesztelenül beugrott a szobámba,

aztán könnyű ingét ágyamra dobva

bebújt hozzám a takaró alá.

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt

s én mozdulni se mertem, félve, hogy

felébredek és álomnak remélve,

hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és

mozdulatlanul és remegve tűrtem,

hogy karjaimba fészkelje magát,

s mintha egyetlen érzék erejébe

gyűlt volna testem-lelkem minden éhe

és szomja és a beteljesedés

minden ígérete, csak a tapintás

néma ajkával s vak szemeivel

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem

az égi vendég ajándékait:

ujjainak játékában a napfény

lobogó lepkéit, karjában a

rét illatának harmatos husát

s egész testében az egymásbaringó

felhők mindenütt egyforma ölét.

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul

feküdtem ott gyanútlan karokban,

de mikor végre álom s ébredés közt

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal

megloptam az istenek gyönyörét,

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem

és felütöttem a szememet...Ő

ép fölnézett rám: A kedves mosoly

megüvegesedett rémült szemén,

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:

Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott

és menekült, már az ablakhoz ért

és belefoszlott a hajnali égbe.

Én felültem és értelmetlenül

és soká bámultam magam elé:

szénaszag csapott be az ablakon,

messziről zúgott a hegyi patak,

a szoba még sötét volt, de a nap már

ágyamra tűzött, és a takarón

úgy pihent a fény tűzfátyola, mint

egy odadobott könnyű arany ing.

 

 

 

KICSI VAGYOK ÉN

     Kicsi vagyok én,

    majd megnövök én,

    mint a tüdő a fazékból,

    kidagadok én.

 

    Kicsi vagyok én,

    majd megnövök én,

    apámnál is, anyámnál is

    nagyobb leszek én.

 

    Kicsi vagyok én,

    erős leszek én,

    világ minden óriását

    földhöz vágom én.

 

    Kicsi vagyok én,

    bátor leszek én,

    óriások palotáit

    elfoglalom én.

 

    Kicsi vagyok én,

    nagy úr leszek én,

    aranyszobát adok minden

    testvéremnek én.

 

    Kicsi vagyok én,

    vezér leszek én,

    én leszek a legjobb ember

    a föld kerekén!

 

 

HANGVERSENY

     Háp! Háp! Háp!

    Jönnek a Kacsák!

    Hej, de szomjas, hej; de éhes

    ez a társaság!

 

    Bú! Bú! Bú!

    Boci szomorú!

    De hogy feszít tyúkjai közt

    a Kukurikú!

 

    Röf! Röf! Röf!

    Orra sárba döf:

    sonka-lábán Kucu néni

    fürödni döcög.

 

    Gá! Gá! Gá!

    Szalad világgá

    Liba mama, ha a Szamár

    rábőg, hogy "I-á"!

 

    Rút! Rút! Rút!

    Föl is, le is út:

    mérges Pulyka, te szereted

    csak a háborút!

 

    Bú! Röf! Háp!

    Sípok, trombiták:

    víg zenével így köszönt e

    díszes társaság.

 

 

SZERETLEK

    Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

    egész nap kutatlak, kereslek,

    egész nap sírok a testedért,

    szomorú kedves a kedvesért,

    egész nap csókolom testedet,

    csókolom minden percedet.

 

    Minden percedet csókolom,

    nem múlik ízed az ajkamon,

    csókolom a földet, ahol jársz,

    csókolom a percet, mikor vársz,

    messziről kutatlak, kereslek,

    szeretlek, szeretlek, szeretlek.

 

 

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,

Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt!

És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen. Juhász Gyula

 

 

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

 

 

Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. - Radnóti Miklós

 

 

Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.

 

 

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –

Mit tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységből a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

 

 Istenem, add, hogy ne bíráljak:

Erényt, hibát és tévedést

Egy óriás összhangnak lássak –

A dolgok olyan bonyolultak

És végül mégis mindenek

Elhalkulnak és kisimulnak

És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk

S a dolgok olyan bonyolultak.

 

 Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –

Versben, s mindennapi beszédben

Csak a szükségeset beszéljem.

De akkor szómban súly legyen s erő

S mégis egyre inkább simogatás:

Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

 

 De egyre inkább csak igen.

Mindenre ámen és igen.

Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.

Ámen. Igen. És a gonosztól van

Minden azonfelül.

 

 

Páskándi Géza: Oly könnyen 

Oly könnyen tudok már szeretni

és talán tudom is miért:

úgy vagyok, mint az évszakokkal,

meglátom mindben, ami szép.

Télben a metsző frissességet,

nyaraknak tűnő illatát,

az új tavaszban a szerelmet

s az őszben azt, hogy megadja magát:

a bölcs erőt, hogy duruzsolva

viseli el a szép halált.

 

Oly könnyen tudok már szeretni,

a szívem tágas, olyan ép:

én mindenkiben megkeresem,

és meg is lelem, ami szép.  

 

 

Váci Mihály: Még nem elég

         Nem elég megborzongni,

              De lelkesedni kell!

         Nem elég fellobogni,

              De mindig égni kell!

         És nem elég csak égni:

              Fagyot is bírni kell,

              Ki acél akar lenni,

              Suhogni élivel.

 

         Nem elég álmodozni!

              Egy nagy-nagy álom kell!

         Nem elég megérezni,

              de felismerni kell,

         Nem elég sejteni,

         hogy milyen kor jön el,

              Jövőnket – tudni kell!

 

         Nem elég a célt látni,

              járható útja kell!

         Nem elég útra lelni,

              az úton menni kell!

              Egyedül is! – Elsőnek,

              elől indulni el!

         Nem elég elindulni,

              de mást is hívni kell!

              S csak az hívjon magával,

              aki vezetni mer.

 

         Nem elég a jóra vágyni,

              a jót akarni kell!

         És nem elég akarni,

              De tenni, tenni kell:

         A jószándék kevés!

              Több kell – az értelem!

         Mit ér a hűvös ész?!

              Több kell – az érzelem!

         Ám nem csak holmi érzés,

              de seb és szenvedély

              keresni, hogy miért élj,

              szeress, szenvedj, remélj!

 

         Nem elég – a Világért!

              Több kell – a nemzetért!

         Nem elég – a Hazáért!

              Több kell most – a népedért!

         Nem elég – Igazságért!

              Küzdj azok igazáért,

              kiké a szabadság rég,

              csak nem látják még,

              hogy nem elég!

              Még nem elég!

 

  

Arany János - MÁTYÁS ANYJA

Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.

Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:

„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.

„Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.

„Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?

„Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”

Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.

„Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”

„Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő.”
„Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!”

„Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap.”
„Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap!”

„Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!” -

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.

„Hamar a
Madarat!...
El kell venni tőle!”
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.

Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.

Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

„Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél,
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!

 

Arany János - ALKALMI VERS

Az új évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kívánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

A bíró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak /kelendőben/.
Tudj Isten, mi minden nincs
Ez új esztendőben!

 

 

Petőfi Sándor versei

ARANY LACINAK

Laci te,

Hallod-e?

Jer ide,

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom,

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Igy ni!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj.

Szájadat betedd,

S nyisd ki füledet,

Nyisd ki ezt a kis kaput;

Majd meglátod, hogy mi fut

Rajta át fejedbe...

Egy kis tarka lepke.

Tarka lepke, kis mese,

Szállj be Laci fejibe.

 

Volt egy ember, nagybajúszos.

Mit csinált? elment a kúthoz.

De nem volt viz a vederbe’,

Kapta magát, telemerte.

És vajon minek

Meritette meg

Azt a vedret?

Tán a kertet

Kéne meglocsolnia?

Vagy ihatnék?... nem biz a.

Telt vederrel a kezében

A mezőre ballag szépen,

Ott megállt és körülnézett;

Ejnye vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott...

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát...

Vagy tán azt az embert,

Ki amott a kendert

Áztatóba hordja?

Arra sincsen gondja.

Mire van hát?

Ebugattát!

Már csak megmondom, mi végett

Nézi át a mezőséget,

A vizet mért hozta ki?

Ürgét akar önteni.

Ninini:

Ott az ürge,

Hű, mi fürge,

Mint szalad!

Pillanat,

S odabenn van,

Benn a lyukban.

A mi emberünk se’ rest,

Odanyargal egyenest

A lyuk mellé,

S beleönté

A veder vizet;

Torkig tele lett.

A szegény kis ürge

Egy darabig türte,

Hanem aztán csak kimászott,

Még az inge is átázott.

A lyuk száján nyakon csipték,

Nyakon csipték, hazavitték,

S mostan...

Itt van...

Karjaimban,

Mert e fürge

Pajkos ürge

Te vagy, Laci, te bizony!

 

 

PATÓ PÁL ÚR

Mint elátkozott királyfi

Túl az Óperencián,

Él magában falujában

Pató Pál úr mogorván.

Be más lenne itt az élet,

Ha egy ifjú feleség...

Közbevágott Pató Pál úr:

„Ej, ráérünk arra még!”

Roskadófélben van a ház,

Hámlik le a vakolat,

S a szél egy darab födéllel

Már tudj’ isten hol szalad;

Javítsuk ki, mert maholnap

Pallásról néz be az ég...

Közbevágott Pató Pál úr:

„Ej, ráérünk arra még!”

 

Puszta a kert, e helyett a

Szántóföld szépen virít,

Termi bőven a pipacsnak

Mindenféle nemeit.

Mit henyél az a sok béres?

Mit henyélnek az ekék?...

Közbevágott Pató Pál úr:

„Ej, ráérünk arra még!”

 

Hát a mente, hát a nadrág,

Ugy megritkult, olyan ó,

Hogy szunyoghálónak is már

Csak szükségből volna jó;

Híni kell csak a szabót, a

Posztó meg van véve rég...

Közbevágott Pató Pál úr:

„Ej, ráérünk arra még!”

 

Életét így tengi által;

Bár apái nékie

Mindent oly bőven hagyának,

Soha sincsen semmije.

De ez nem az ő hibája;

Ő magyarnak születék,

S hazájában ősi jelszó:

„Ej, ráérünk arra még!”

 

 

BEFORDULTAM A KONYHÁRA

Befordúltam a konyhára,

Rágyujtottam a pipára...

Azaz rágyujtottam volna,

Hogyha már nem égett volna.

 

A pipám javában égett,

Nem is mentem én a végett!

Azért mentem, mert megláttam,

Hogy odabenn szép leány van.

 

Tüzet rakott eszemadta,

Lobogott is, amint rakta;

Jaj de hát még szeme párja,

Annak volt ám nagy a lángja!

 

Én beléptem, ő rám nézett,

Aligha meg nem igézett!

Égő pipám kialudott,

Alvó szívem meggyúladott.

 

 

RESZKET A BOKOR, MERT...

Reszket a bokor, mert

Madárka szállott rá.

Reszket a lelkem, mert

Eszembe jutottál,

Eszembe jutottál,

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,

Tán még ki is szalad.

Szivemben is alig

Fér meg az indulat.

Szeretsz, rózsaszálam?

Én ugyan szeretlek,

Apád-anyád nálam

Jobban nem szerethet.

 

Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

 

 

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 

 

A SZERELEM, A SZERELEM...

A szerelem, a szerelem,

A szerelem sötét verem;

Beleestem, benne vagyok,

Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját,

De nem hallom a kolompját;

Rá-rámegy a zöld vetésre,

Hej csak későn veszem észre.

 

Telerakta édesanyám

Eleséggel a tarisznyám;

Elvesztettem szerencsésen,

Lesz módom a böjtölésben.

 

Édesapám, édesanyám,

Ne bizzatok most semmit rám,

Nézzétek el, ha hibázok –

Tudom is én, mit csinálok!

 

 

ANYÁM TYÚKJA

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend

A szobában lakik itt bent?

Lám, csak jó az isten, jót ád,

Hogy fölvitte a kend dolgát!

 

Itt szaladgál föl és alá,

Még a ládára is fölszáll,

Eszébe jut, kotkodákol,

S nem verik ki a szobábol.

 

Dehogy verik, dehogy verik!

Mint a galambot etetik,

Válogat a kendermagban,

A kiskirály sem él jobban.

 

Ezért aztán, tyúkanyó, hát

Jól megbecsűlje kend magát,

Iparkodjék, ne legyen ám

Tojás szűkében az anyám. –

 

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,

Hadd beszélek mostan veled,

Régi cseléd vagy a háznál,

Mindig emberűl szolgáltál,

 

Ezután is jó légy, Morzsa,

Kedvet ne kapj a tyúkhusra,

Élj a tyúkkal barátságba’...

Anyám egyetlen jószága.

 

 

FÜSTBEMENT TERV

Egész uton – hazafelé –

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

 

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél-szebb gondolat,

Mig állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

 

S a kis szobába toppanék...

Röpűlt felém anyám...

S én csüggtem ajkán... szótlanúl...

Mint a gyümölcs a fán.

(Dunavecse, 1844. április.)

 

 

ISTVÁN ÖCSÉMHEZ

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?

Gondoltok-e ugy néha-néha rám?

Mondjátok-e, ha estebéd után

Beszélgetéstek meghitt és vidám,

Mondjátok-e az est óráinál:

Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

És máskülönben hogy van dolgotok?

Tudom, sokat kell fáradoznotok.

Örök törődés naptok, éjetek,

Csakhogy szükecskén megélhessetek.

Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik

Az emberekben: jégre nem viszik.

Mert ő becsűletes lelkű, igaz;

Azt gondolá, hogy minden ember az.

És e hitének áldozatja lett,

Elveszte mindent, amit keresett.

Szorgalmas élte verítékinek

Gyümölcseit most más emészti meg.

Mért nem szeret ugy engem istenem?

Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.

Agg napjait a fáradástul én

Mily édes-örömest fölmenteném.

Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet

Most egyedűl ez keseríti meg.

Tégy érte, amit tenni bír erőd;

Légy jó fiú, és gyámolítsad őt.

Vedd vállaidra félig terheit,

S meglásd, öcsém, az isten megsegít.

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,

O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,

Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;

De megmutatná a nagy veszteség:

Ha elszólítná tőlünk őt az ég...

E néhány sorral érd be most, öcsém.

Én a vidámság hangját keresém,

És akaratlan ilyen fekete

Lett gondolatjaimnak menete;

S ha még tovább fonnám e fonalat,

Szivem repedne a nagy kín alatt.

Más levelem majd több lesz és vidám.

Isten megáldjon, édes Pistikám!

(Pest, 1844. június.)

 

 

HA FÉRFI VAGY, LÉGY FÉRFI...

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne hitvány gyönge báb,

Mit kény és kedv szerint lök

A sors idébb-odább.

Félénk eb a sors, csak csahol;

A bátraktól szalad,

Kik szembeszállanak vele...

Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne szád hirdesse ezt,

Minden Demosthenesnél

Szebben beszél a tett.

Építs vagy ronts, mint a vihar,

S hallgass, ha műved kész,

Mint a vihar, ha megtevé

Munkáját, elenyész.

 

Ha férfi vagy, légy férfi,

Legyen elved, hited,

És ezt kimondd, ha mindjárt

Véreddel fizeted.

Százszorta inkább éltedet

Tagadd meg, mint magad;

Hadd vesszen el az élet, ha

A becsület marad.

 

Ha férfi vagy, légy férfi,

Függetlenségedet

A nagyvilág kincséért

Árúba ne ereszd.

Vesd meg, kik egy jobb falatért

Eladják magokat.

„Koldúsbot és függetlenség!”

Ez légyen jelszavad.

 

Ha férfi vagy, légy férfi,

Erős, bátor, szilárd,

Akkor, hidd, hogy sem ember

Sem sors könnyen nem árt.

Légy tölgyfa, mit a fergeteg

Ki képes dönteni,

De méltóságos derekát

Meg nem görbítheti.

 

 

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

 

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját,

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

 

Vannak hamis próféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

 

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

 

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. –

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest, 1847. január.)

 

 

AZ ALFÖLD

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom;

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom.

 

Felröpűlök ekkor gondolatban

Túl a földön felhők közelébe,

S mosolyogva néz rám a Dunától

A Tiszáig nyúló róna képe.

 

Délibábos ég alatt kolompol

Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;

Deleléskor hosszu gémü kútnál

Széles vályu kettős ága várja.

 

Méneseknek nyargaló futása

Zúg a szélben, körmeik dobognak,

S a csikósok kurjantása hallik

S pattogása hangos ostoroknak.

 

A tanyáknál szellők lágy ölében

Ringatózik a kalászos búza,

S a smaragdnak eleven szinével

A környéket vígan koszorúzza.

 

Idejárnak szomszéd nádasokból

A vadlúdak esti szürkületben,

És ijedve kelnek légi útra,

Hogyha a nád a széltől meglebben.

 

A tanyákon túl a puszta mélyén

Áll magányos, dőlt kéményü csárda;

Látogatják a szomjas betyárok,

Kecskemétre menvén a vásárra.

 

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban;

Odafészkel a visító vércse,

Gyermekektől nem háborgatottan.

 

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hűs tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek.

 

Messze, hol az ég a földet éri,

A homályból kék gyümölcsfák orma

Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,

Egy-egy város templomának tornya. –

 

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt borúljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sir is fölöttem.

(Pest, 1844. július.)

 

 

A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába’.

 

Síma tükrén a piros sugárok,

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

 

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarju-rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

 

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő; benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

 

Másfelől, a Tisza tulsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyilás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

 

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők usztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

 

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zugása

Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

 

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját mig telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

 

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

 

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. –

 

Késő éjjel értem a tanyára

Fris gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

 

Többek között szóltam én hozzájok:

„Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi roszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója.”

 

Pár nap mulva fél szendergésemböl

Félrevert harang zugása vert föl.

Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

 

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

(Pest, 1847. február.)

 

 

A NÉP NEVÉBEN

Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,

Mivelhogy akkor még állat vala;

De az állatból végre ember lett,

S emberhez illik, hogy legyen joga.

Jogot tehát, emberjogot a népnek!

Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg

Isten teremtményén, s ki rásüti:

Isten kezét el nem kerűlheti.

 

S miért vagytok ti kiváltságosok?

Miért a jog csupán tinálatok?

Apáitok megszerzék a hazát,

De rája a nép-izzadás csorog.

Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!

Kéz is kell még, mely a földet kihányja,

Amíg föltűnik az arany ere...

S e kéznek nincsen semmi érdeme?

 

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:

Mienk a haza és mienk a jog!

Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?...

De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,

Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

 

Jogot a népnek, az emberiség

Nagy szent nevében, adjatok jogot,

S a hon nevében egyszersmind, amely

Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.

Az alkotmány rózsája a tiétek,

Tövíseit a nép közé vetétek;

Ide a rózsa néhány levelét

S vegyétek vissza a tövis felét!

 

Még kér a nép, most adjatok neki;

Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

 

 

NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

 

 

FÖLTÁMADOTT A TENGER...

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

 

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

 

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

 

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

(Pest, 1848. március 27–30.)

 

 

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

 

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

 

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

 

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

 

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

 

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

 

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

 

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

 

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

 

 

AZ ORSZÁGGYŰLÉSHEZ

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,

Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,

Mert nincs rendében eljárásotok,

Ti a dolog végébe kaptatok,

És így tevétek már régóta mindig;

Látják, kik a multat végigtekintik.

Ki képzel olyan templomépitőt,

Ki a tornyot csinálja meg előbb?

És azt a levegőbe tolja, hogy

Ott fönn maradjon, míg majd valahogy

Alája rakja szépen a falat,

S legeslegvégül jőne az alap.

Ti vagytok ilyen mesteremberek,

Ezért ad a hon nektek kenyeret,

Ezért fizet szivének vérivel!

Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.

Időt, erőt eltékozoltok, és ha

Sükert mutattok is föl néha-néha,

Csak olyan az, mint hogyha engemet

A szomjuság bánt, s adnak víz helyett

Ételt, s talán még épen olyan ételt,

Mitől szomjúságom csak jobban éget.

Ha ez siker, ha ez jótétemény:

Elmémet a bölcsőben hagytam én.

Hiába minden szép és jó beszéd,

Ha meg nem fogjátok az elejét,

Ha a kezdetnél el nem kezditek...

Sajtószabadságot szerezzetek.

Sajtószabadságot, csak ezt ide!

Ez oly nagy, oly mindenható ige

A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,

Amellyel egy mindenséget teremte.

Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek

Eláradó bőségben termenek,

S bár az utósó szolga és a pór

Zsebébül aranyat marokkal szór:

Azon nemzetnek még sincs semmije,

Azon nemzetnek koldus a neve.

S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,

Nyomorg, tengődik mindenfélekép:

Azon nemzet gazdag végtelenűl,

Mert a jövendőt bírja örökűl.

Haladni vágyunk; de haladhatunk?

Én istenem, milyen golyhók vagyunk!

Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,

Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.

Szemünk bekötve, fogva szellemünk,

Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,

A szellem rab, s a ronda légbe fúl,

Mely dögvészes már önnön átkitúl.

A szellem rab; mint a hitvány kutyát,

A ház végére láncba szoriták,

S láncát harapva tördeli fogát,

Amellyel védni tudná a hazát...

A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,

S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!

Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak

Megvetésére a kerek világnak!

 

 

 

Kölcsey Ferenc - Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
     Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
     Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
     Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
     Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

  

 

Vörösmarty Mihály - Szózat

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

 

 

Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett   Tiszta tükörként fog visszamosolygani rád.  Vörösmarty Mihály emlékkönyvbe

 

 

Janus Pannonius - (Laus Pannoniae) – Pannónia dicsérete
(ford.: Berczeli A. Károly)
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
   S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
   Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!