Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép, jó versek 6

Az egyik legszebb verssel kezdeném ezt a gyűjteményt!

 

Angyalom

Rózsaszirmot leheltél fáradt szemeimre,
Sötét éj leple alatt bíbor-lila lepke.
Édes jelenésed aranyozza álmomat,
Csendesen lobogsz azóta a tudatom alatt.

Lényed megfejteni most még én nem tudom,
Elindulok veled, s a kezedet fogom.
Virágba burkolózik a meztelen táj,
Sétánk dallal kíséri cinegemadár.

Mindazt a fájdalmat, mit eddig elszenvedtem,
Percek töredéke alatt melletted feledtem.
Két szemedbe nézek, nekem ez a világ,
Szivárvány emlékképek izzanak, ideák.

Előző életeimben megálmodtalak,
Időkön át ragyogtál bennem, mint a nap.
Lassan kibontom hajnalízű szirmaid,
Régi bilincseimtől engem elszakít.

Önzetlen szeretettel lépkedek veled,
Vad álmokat ringatva dúdolok neked.
S egy mondat bont formát lágyan izzó ajkamon,
Mindennél jobban szeretlek: drága angyalom!

(Kerner Mariann)

 

(szerk. megj: s valamikor még…

 

HA TUDNÁM, HOGY MEGÉRI FÁJNI…

 

Az út végéhez érve állok,

 S már többé nem kiabálok,

 Csak folyik könny szememből,

Utolsó nedűk keserű szívemből.

 Ez most itt a búcsúdal,

 S lehet mégis, hogy valamit akar,

 Ha jönne még, ha nyúlna az a kar,

 Mi fájdalmakkal betakar,

 Szeretni tudnám a kezet, ami bántott,

 Álmodnék vele százszám délibábot.

 Ha még egyszer felém jönnél,

 Ha újra ide beköltöznél.

 Ha hitet adnál, ahonnan elvetted,

 Mikor azt a súlykot elvetetted,

 Ha szeretni tudnál még egy dobbanásban,

 Nem érdekelne, mit hazudunk egymásnak.

 Százfelé szakít a szél magányos utamon,

 Osztályrészül ez jutott– a fájdalom.

 Könnyem elakad, kibúvó szavakon,

 Pupillám megremeg elcsukló hangodon.

 Ha szádba adhatnám, ha megfoghatnám,

 Ha elénekelhetném, elordítanám,

Hogy ez a szív nem hiába fáj.

 Nem hiába fáj.

 Nem hiába fáj, gyere ölelj meg,

 Vesd le, dobd el a korcs jelmezt,

 És ott, ahol százszor megsebzett,

 Öleld meg azt az egyetlent!

 

Ne késs sokat, nincsen idő,

 Tarkón lőtt a nyargaló jövő,

 Magunk áltatása már több, mint őrjítő,

 De tudd a távolság, leküzdhető.

 Tenyeremben hever szerelmünk pora,

 És az eső ömlik, érzések zápora,

 Egyetlen kedvesem édes és mostoha,

 Gyere hozzám, gyere el oda!

 Arra a pontra, hol visszafordulok még,

 Könyörgésül egy szavad elég,

 Feltámasztva bennem a reményt,

 Legyél még utoljára menedék!

 Ha szádba adhatnám, ha megfoghatnám,

 Ha elénekelhetném, elordítanám,

Hogy ez a szív nem hiába fáj.

 Nem hiába fáj.

 Nem hiába fáj,gyere ölelj meg,

 Vesd le, dobd el a korcs jelmezt,

 És ott, ahol százszor megsebzett,

 Öleld meg azt az egyetlent!

 

 Dübörög bennem kétségbeesett harag,

 Ólomsúlyként öltött páncél-alak,

 S mint gyümölcs magházában árva mag,

 Úgy vágyom most én szabadulásomat.

 Torkomon égnek felemás szavak,

 Kiáltják, mutasd meg, azt, ki vagy!

 És itt a könnycsepp is összefagy,

 Utolsó híján, a végső cserben hagy.

 De ha tudnám, hogy megéri fájni,

 Szívemben dobol még a várni,

 Ha szádba adhatnám, ha megfoghatnám,

 Ha elénekelhetném, elordítanám,

Hogy ez a szív nem hiába fáj.

 Nem hiába fáj.

 Nem hiába fáj, gyere ölelj meg,

 Vesd le, dobd el a korcs jelmezt!

 És ott, ahol százszor megsebzett,

 Öleld meg azt az egyetlent!

 (Kerner Mariann)

 

Megjöttem…

Itt vagyok most Néked, hogy felvidítsalak
Hogy a vidámság mezején, útnak indítsalak
Megérkeztem végre, hogy nevetni lássalak
Mert míg szomorkodtál, oly sokat vártalak…

Elindultam hozzád, hogy megnézzem mosolyod
Ahogy könnyes álarcodból, előcsalogatod
Igazi mosolyod, ahogy csak Te tudod
A mosoly boldoggá tesz, ha szíved beleadod…

Siettem már hozzád, hogy segíthessek Neked
Hogy együtt legyűrhessük, ádáz ellenfeled
Kínzó magányodat, s a gyötrelmes könnyeket
Hogy elfeledhesd végre, ezt a bús életet…

Gyere, menjünk együtt, nevessünk nagyokat!
Mutassunk majd fügét, kik hordják álarcukat!
Hadd lássák meg rajtunk, nyíló boldogságunk
Velük nevethessünk, hogy nincs többé álarcunk

Itt vagyok, megjöttem, hogy könnyítsek sorsodon
Hogy a boldogság védjegyét, láthassam arcodon
Mert mikor mosolyogsz, egy új világ születik…
Kik nem próbálták soha, hidd el, nem érthetik…
(Árvai Attila)

 

Most csak úgy…

Most csak úgy aludnék, szerelmes kebleden
Ahogy elmélázok néha a völgyeken
Most csak úgy elbújnék, bizony Tehozzád…
Hogyha megsimogatsz, érezzem a titkát…


Most csak úgy úszkálnék, varázsos lelkeden
Hogy egy nap szárnyaljak, minden reményemen
Most csak úgy, egyszerűn, megfognám kezedet
Hogy mindent megérthessek, értsem a lelkedet

Most csak úgy játszanék, mint egy pajkos gyerek
Odafutnék hozzád, hogy nagyon boldog legyek
Most csak úgy nevetnék, hogy boldoggá tegyelek
Hogy irigyen nézzenek, minket az emberek…

Most csak úgy álmodnék, Veled, míg ezt lehet
Csak úgy megálmodnám, a közös jövőt Veled
Most csak úgy elvenném, ha kínálnád szívedet
Adnám most cserébe, az egyetlen lelkemet…

Most csak úgy megélném, az életemet Veled
Használnám fegyverem, mi a legnagyobb szeretet
Most csak úgy felmásznék, e magas hegyre Veled
Hogy szívünk útját érjem, mi hegyvidéken vezet

Most csak úgy csodálnék, egy szép virágot Veled
Hogy eljön, hogy megtalál, a gyönyörű kikelet
Most csak úgy szárnyalnék, a hűs réteken Veled
Úgy repülnénk, fognám, szerelmes két kezed…

Most csak úgy szeretném, ha nézhetném két szemed
Hogy megvilágosodjak, hogy ne kelljen értened
Mert ha egy nap kérnéd, hogy áldozzak, mit lehet
Érted feláldoznám,… az egész életemet…
(Árvai Attila)

 

Mikor szeretlek

Mindent elhozok majd, mit ember elhozhat
Megjárom én érted a legmélyebb poklokat
Megjárok hegyeket, a legrútabb ormokat
Mikor majd szeretlek, hozok csillagokat…


Mikor majd szeretlek, feldől a világ is
Mindent felforgatok, az egek angyalát is
Elfújom a felhőt, és szárítok esőket
Erdőket égetek, s a zöld legelőket!

Mikor majd szeretlek, annyira fájni fog
Együtt is sírunk majd, de ez is járni fog
Mikor megszeretlek, fény nyílik virágból
Olyan mézédes lesz, e szomorú világból…

Amikor szeretlek, kimondom a neved
Elsöpröm egy szóval, ki tenne ellened
Mikor már szeretlek, vágyom a mosolyod
Tudom, hogy e percben, majd azt is elhozod

Mikor megszeretlek, én mindent eléd teszek
Csak intened kell nekem, s a világ végéig elmegyek
Ha majd megszeretlek, az ég, a föld is kevés
Nincs az a hatalom, mit meg ne érintenék!

Mikor én szeretlek, az égbolton csoda gyúl
De szerető szívemben, varázsos vihar dúl
Szenvedélyem forró, a Teremtő szórta rám
Felégetek mindent, a szerelmünk hajnalán

Tudd meg, hogy szeretlek, a kezdetektől fogva
Az idő még nem is volt, csak Mi, a kezünk fogva
Nem létezett senki, rajtad, s rajtam kívül
Csak az Isten látta…s most adta Néked hírül…
(Árvai Attila)

 

A nyugalom szigetén

Mikor elfáradok, és nem találom helyem
Mikor már letenném, kissé fárasztó életem
Mikor már nagyon fáj, a sok múló emlék
Választanám Véled, a nyugalom szigetét…


A nyugalom szigetén, míg csendben elidőzünk
Hol lesz idő pihenni, ha elfáradt a szívünk
A nyugalom szigetén, megtaláljuk helyünk
Eldugott mennyország, hol boldog lesz a lelkünk

A nyugalom szigetén, minden olyan csendes
A búbánat elszalad, mi oly nagyon keserves
Ezen szép szigeten, elmondod óhajod…
S én meghallom majd, minden kis sóhajod…

Ez gyönyörű szép sziget, csoda körös-körül
Mikor szétnézel itt, a lelked is megörül
Virágok suttognak, a fák is simogatnak
Nem érzed itt magad, olyan elhagyottnak

E csoda sziget partján, a nap is csak nékünk süt
Éjjel a csillagoknak, pislákoló fényük
A tenger, a víz, a rétek és a holdfény
Boldogságunk csöndje, egy szebb életet ígér

A nyugalom szigetén, míg együtt megpihenünk
Abban a pár percben, boldog lesz életünk
Csak hallgatunk csendesen, s minden apró jelre
Összerezzennünk majd, egymást átölelve

A nyugalom szigete, most is csak reánk vár
Ám mi csak rohanunk, de pihenni kéne már
A nyugalom szigete, nékünk mindig nyitva
De az eszünk rohan, a szépet elhajítva…

A nyugalom szigetén, várlak majd egy napon
Ha eljössz hozzám meglásd, boldog leszek nagyon
Ez az én szigetem, boldog birodalmam
Látni fogod egy nap, e boldogságot rajtam…

A nyugalom szigetét, Te is rég keresed
Talán nem hinnéd el, hogy ott lakik Tebenned
S, ha egy nap megleled majd, e boldogság szigetet
Megleltél engem is…s kapsz egy új életet…
(Árvai Attila)

 

Amikor hiányzol

Vannak pillanatok, hogy semmihez sincs kedvem
Mikor belülről úgy érzem, régen nem szerettem
Vannak szürke órák, hogy a szívemet kitárom
Csendesen könnyezek, mert annyira hiányzol...

Amikor hiányzol, csak szép szemedet látom

Hasonlatos hozzá, egy szivárványos álom
Kérlek, váltsd valóra nékem ezt az álmot
Hozz az életembe...egy kis boldogságot

Mikor csak hiányzol, a gondolat is fájó
A szívem is csatangol, néma a tűzhányó
Annyira szomorú és könnyes a reggelem
Ha a kezem fognád, átadnám mindenem...

Amikor hiányzol, némán üres minden
Búsan árválkodva, keresem jókedvem
Annyira hiányzik, az a pár kedves szó
Mit csak Te mondhatsz ki, annyira szép és jó

Amikor hiányzol, drága egy szerelmem
Értelmét vesztette, egyszerű életem
Ekkor rádöbbenek, hogy a világ mégis kerek
De csak is úgy kerek, ha láthatom két szemed

Jöjj el gyorsan nékem, édes megihletőm!
Annyira vártalak, illatos hercegnőm!
Nézd, csak is érted élek, nyújtom a kezemet
Mutasd meg egy percre, nékem a szívedet!

Mert mikor hiányzol, Te drága egyetlenem
Lelkem a magánytól, mégis megmenthetem
Tudom, hogy reám vársz, szerelmetes párom
Nincsen rajtad kívül, senkim a világon...

Mikor úgy hiányzol, sírnak a csillagok
Hosszúak a percek, évek a nappalok

(Árvai Attila)

 

"Ahogy meg van írva, úgy láttalak én meg
Ahogy rám pillantasz, kedves a szívemnek
Valahol megírták, hogy Téged kell szeretnem
Az is le van írva, hogy Tiéd az életem…

Ahogy meg van írva, annyira szeretlek

S, hogy Te is szeretsz, én köszönöm Istennek
Mert valahol megírták, fogjam meg a kezed
Fülembe azt súgták, enyém az életed…

Már régen leírták, hogy egymásért lángolunk
Szerelmes pillantás, a napfényben táncolunk
Leíródott egyszer, hogy egymás szép szeméért
Mindent megteszünk majd, csak a szerelemért...

Leírták a csodát, ami megérintett
Mikor megláttalak, nagyon felhevített
Oly sokszor leírták, nagyon szeresselek
Ez lett a mennyország, megfáradt lelkemnek...

Ahogy meg van írva, úgy vigyázok Terád
Mostantól enyém vagy, megszűnik az önvád
Szerelmünk himnuszát, nem adnám a mennyért
Mert az is meg van írva, meghalnánk egymásért."

(Árvai Attila)

 

Biztató 

Biztatlak:Örülj ! Örülj a világnak ,
Örülj a kinyíló virágnak ,
Örülj a rikkanó madárnak !
A zöld lombos erdőnek , a viruló mezőnek .

Örülj a hasadó hajnalnak ,
Éjben az égen ragyogó csillagnak !
A szép napra ébredő reggelnek ,
A neked köszönő embernek ,
S minden ártatlan gyermeknek .

Örülj a feléd küldött mosolynak ,
A hozzád szóló szavaknak !
Örülj ha egy ajtót neked kitárnak ,
Ha valahol éppen tereád várnak !
Örülj, ha megfogják a kezedet ,

Tanítsd meg örülni gyermeked !
Örülj és te is tárd ki szívedet !
Az öröm széppé teszi lelkedet
És vidámmá kedvedet .

Örülj az ősznek , a tavasznak ,
A fakadó rügyeknek , a lehulló lomboknak !
Nyáron a rekkenő melegnek ,
Télen a hóval borított hegyeknek .
Örülj , ha jön egy zivatar ,
Ha örülsz , akkor nem zavar .

Örülj a megkonduló harangnak ,
A felröppenő sok-sok galambnak !
A felhangzó zenének !
Örülj minden csendes estének !

Örülj a farkát csóváló kutyának ,
Örülj az egész világnak !
Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,
Örülj ha valakivel törődhetsz !

Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér !
Örömöt adj minden kicsi örömért !
Az öröm az egy jó dolog ,
Akik örülni tudnak , azok boldogok .
Te is az lehetsz , ha akarod !

Rajki Miklós verse

 

EMELEM POHARAM…
Emelem poharam a régi barátokra,
Kik a legnagyobb bajban nem hagytak magamra.
Kik pálcát nem törtek fölöttem,
Mikor hitem elveszítettem.

Emelem poharam a régi barátokra,
Kik felelni tudtak kétkedő szavamra.
Szeretni tudtak ők, ha nem voltam szerethető,
Kik előtt lehetek erős és esendő.

Emelem poharam a régi barátokra,
Kikre számíthatok a jóba és a rosszba.
Életem vonatán el nem engedik kezem,
A szakadék szélén bátran tarják meg szívem.

Emelem poharam a régi barátokra,
Kik előtt széthullhat lelkem atomjaira.
Az apró darabokat eggyé ragasztják lágyan-
Csodák Ők életem vad vágtában…
(Kerner Mariann)

 

TITOK
Mint a felhő, mi ezer titkot rejt,
Annyi titok fénylik itt bent.
Meg-megérintesz, néha rám nézel,
De bánni nem tudsz ennyi szeszéllyel.


Vagyok a pillangó, mely száll a széllel,
Álmokat repít csillag fénnyel.
De ahogy a nappalt az éjszaka követi,
Testem kis jelmezét estére leveti.

Ahogy a sötétség eléri a házat,
Denevérként bontok én majd szárnyat.
Cikázok az éjjeli lámpák fényei körül,
Keresem a fényt, de félek tőle belül.

Alkonyra levetem éjjeli ruhámat,
Harmatos hajnalon fecskeként rebbenek utánad.
Napról, napra, óráról órára más a forma,
Nincsen nap, hogy ugyanaz volna.

Vágyaim a felhő szegletén üldögélve,
Száz alakból formálódnak egyetlen egészbe.
Fénysugár testemen áthatol a csend
Mikor szívemhez érsz, rendet így teremt.
(Kerner Mariann)

 

 

Lassan közeledj! S mikor szívem, megremeg, hajolj közelebb!
Mint szelíd szél a virágszirmot, oly lágyan simíts meg.
Égető tűzként pezsegjen bennünk a tengerhullámként feltörő vér,
Hogyha testem testedhez ér, éledjen benne erőre minden hajszálér.
Ölelj pillantásoddal, mikor feszülő combom átfonja férfiderekad,

S ha már a kéj ránk simul fergeteges erejével, maradjon meg belőle
Az a mindent túlélő, jelenünkben megrögződött legszebb pillanat.
Szeress! Adj mosolyt! Fehér fellegekben szállni tudó szárnyakat!
És úgy kívánj, olyan féktelen vad szenvedéllyel, hogy ajkamon
Vérpiros színűvé váljanak a sóhajtásból eredendő parázsló szép szavak.
Keresd meg bőröm pórusán, a titkos helyeken rejlő izgató pontokat,
Mitől meghallod azokat a hangokat, melyek apró hörgésként tapadnak
Az ívben meghajló őrjítő mámorra kiéhezett alélt női testre.
S mikor gyertyalángként olvadunk egymás karjába porrá semmisülve,
Szoríts, szoríts, hogy szinte fájjon! Érezd, hogy csak csókjaidat vágyom!
Old fel a béklyót, ne gátoljon semmi! Merj hévvel, szabadon szeretni!
Nézz rám, és ha sírok csókold le szememről a földre pergő könnyet!
Adj nekem életteli perceket, mitől az élet, csodásabb és könnyebb!
Fess az égre becéző mondatot, hogy ha a csillagokba repülök veled,
Minden egyes gondolatom szélsebesen szelje át a felhőtlen kék eget.
Hints rám édes álmot, melyben földön túli színben játszik a boldogság,
Hogyha sodródunk a végtelen felé, ne törjön ketté ez a bűvös, szép varázs.
(Édes Nő)

 

 

Találtam egy szívet
Találtam egy szívet, pedig nem kerestem
E nélkül is zajlott, mozgalmas életem
Egy kicsiny, kedves szív volt, ott lapult a földön
De magamhoz emeltem, ne vesszen el ködön…

Találtam egy szívet, kedvesen szólított
Akkor még vak voltam, aztán megmozdított
Súgott a fülembe, ez az ártatlan szív
Később hallottam meg, senkit, csak engem hív

Rátaláltam mostan, e kicsi szívecskére
Hogy boldogságot hozzak, csendes életébe
Ő régen csak reám várt, de én nem hallottam
Mert lelkem kicsapongott, csak ettem és aludtam

Találtam egy szívet, még most is ott heverne
De megérintett engem, s az égig felemelne
Csak nézem a kezemben, ezt az életszívet
S fáradt két szememben, kihozza a könnyet…

Találtam egy szívet, de én nem kerestem
Hiszen ő talált meg, én csak eltévedtem
Tévedj el hát Te is, drága jó barátom!...
Hogy szíved választottja, egy nap rád találjon…
Árvai Attila

 

 

Nyitott könyv a lelkem, olvasd csak bátran,
Engedem, hogy meglásd, mi a titkos vágyam.
A barátság szent dolog, védeni, óvni kell,
Ki mit fektet belé, annyit vihet csak el.
Kell egy hely a szívben, egy csendes szép zene,
Hol, társra lel az érzés, és élhetsz majd vele.
Állunk majd a fényben, vagy boldogan megyünk,
Mert úgy szép az élet, ha mindig szeretünk!!! ♥

 

 

 

Aranyosi Ervin Teremts szebb világot!

Ha szeretsz, - tudd, - másképp látod a világot!
Kevesebb ki bosszant, s több a jó barátod.
Másik szemmel nézel a változó világra.
...Megbocsátóbb leszel. Viszonzást sem várva.
Jószívübbé válhatsz. Boldogan tudsz adni.
S ha más kezét nyújtja, el tudod fogadni.
Másban, mint tükörben, önmagadat látod.
Ami rossz volt vedd le, mint egy rossz kabátot.

Lelked kifordítva, tisztán mutasd másnak.
Ne adj hely't szívedben, a szomorúságnak.
Ha eképpen teszel, egy nap úgy találod,
Szeretettel telik csodaszép világod.
Ez csak rajtad múlik, hogyan is megy végbe.
Teremts szebb világot, a megunt helyébe!

 

 

 

A béke szigete szeretnék lenni,
amely az emberi szíveket járja át,
mindent megmozgat, életeket ment,
A béke szigete szeretnék lenni,
ahol nincs hazugság, nincsen ámítás,
ahol az a szeretet van, csend, béke nyugalom.

Nyugalom, melyre oly nagy szükség van,
mely éltet, értelmet ad, és továbbvezet,
Nyugalom az embereknek szívébe, lelkébe,
melyre létfontosságú szükség van.

A béke szigete szeretnék lenni,
embereknek erőt adni, olyan szigetet,
hol nincsen irigység, önteltség, büszkeség,
ahol, mindenki jól érezné magát, eltűnne a félelem,

Én csak így tudok élni, ha szerethetek, segíthetek,
amikor látom, az emberek arcán egy kis örömet,
Istenem, add meg nekem, hogy segíthessek többet,
az embereknek, mert ez mit eddig tettem ez semmi még.

Csak így járhatok Teveled, Istenem.
Csak így keresem a fényt, az utat melyet megvilágítasz,
mely Hozzád vezet, és Téged megmutat nekem,
hogy hogyan tovább, mit tegyek, hogy a béke szigete lehessek.

Mert Te, csak Te vagy egyedül Istenem,
aki békét adsz, nekem és sok embernek,
Te vagy akinél mindenki megtalálhatja nyugalmát,
én ezt a békét szeretném örökre, minden embernek szívébe, lelkébe! (Kiss Ani)

 

 

Bárdossy Tamás – Hiányod

Nincs nap, óra és perc, nincs oly pillanat,
Hogy szívem mélyén ne érezném hiányodat.
Akár szándékosan, akár tudat alatt,
Körülötted jár minden egyes gondolat.

 

Tudom egyszer eljön még az az idő,
Mikor testünk, lelkünk naponta összenő
És Te leszel, kivel kelek, kivel fekszem,
Így nyugtatom Érted vágtázó lelkem.

 

 

 

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket

Nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

A reszkető kezű ősz apákat

A hajlott hátú, jó anyákat

A ráncos, és eres kezeket

Az elszürkült, sápadt szemeket

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

 

Simogassátok meg a deres fejeket

Csókoljátok meg a ráncos kezeket

Öleljétek meg az öregeket

Adjatok nekik szeretetet

Szenvedtek ők már eleget

A vigasztalójuk, legyetek

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

 

Ne tegyétek őket szűk odúkba

Ne zárjátok őket, otthonokba

Hallgassátok meg panaszukat

Enyhítsétek meg a bánatukat

Legyen hozzájuk szép szavatok

Legyen számukra, mosolyotok

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

 

Ők, is küszködtek értetek

Amíg fölnevelkedtetek

Fáradtak ők is eleget

Hogy ti, módosabbak legyetek

Ők is elfogadtak titeket

Mikor a jó Isten közéjük ültetett

Azét, Én kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

 

És ha majd az örök szeretet

Elhívja őket közületek

Ti foglaljátok el a helyüket

Mert, ti lesztek majd öregek

S mindazt amit nekik tettetek

Azt adják nektek a gyerekek

Mert, előre intelek titeket

Szeressétek az öregeket.

 

 

Bodor László : Egy csillag az égről lehullott.

Képzeld azt, hogy egy folyóban úszol! A víz kéklő és élő.

Az élet vize ez.

Képzeld azt, hogy néha hullámokat vet a víz és sodródsz hol lassabban, hol gyorsabban!

Az élet dolgai ezek.

Képzeld azt, hogy néha elfáradsz, szürke felhőkből eső áztat, és olyankor a partra kívánkozol!

Nehézségek ezek.

Képzeld azt, hogy egy-egy öbölben a folyó lelassul, és te megpihensz!

A gondoskodás öblei ezek.

Képzeld azt, hogy partra szállsz és gazdagon nyíló, illatos rétre találsz!

Száz meg száz mosoly örökké nyíló szirmai ezek.

Képzeld azt, hogy langyos szellő karjai ölelnek, s szárítják nedves ruhádat!

Szerelmes kezek lágy fuvallatai ezek.

Képzeld hozzá az aranyló napot! Melegségét érzed a bőrödön és a szíved mélyén.

A törődés sugarai ezek.

Képzeld azt, hogy a part mentén gyümölcsfák ontják feléd tavaszló zöldjüket, és te lombjaik alatt üldögélsz!

A nyugodt pihenés árnyai ezek.

Képzeld azt, hogy behunyt szemmel falevelek suttogását és fűszálak hajladozó neszét hallgatod!

A csend hangjai ezek.

Képzeld azt, hogy gyümölcsöt szakítasz a fáról, és ízét kívánva beleharapsz! A mézédes nedv hegyről lezúduló kristálypatakként mossa át tikkadt torkodat.
Új életerő íze ez.
Képzeld azt, hogy fürge szárnyú, röpke pillangók játszadoznak pajkosan gondolataid körül!
Az öröm apró gyermekei ezek.
Képzeld azt, hogy zamatos, fűszer illatú levegőt szívsz be az orrodon, mely felüdíti tested, lelked!
A szabadság illata ez.
Képzeld azt, hogy amikor kinyitod a szemed, és az égre pillantasz, fehér felhők vattapamacsán átívelő szivárványt látsz, mely a nap sugaraitól áttetszően ezerszínűre festi folyódat!
A szeretet sokszínűsége ez.

 

 

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom: szeretlek
Hogy bármikor történhet velem vagy veled valami
Hogy milyen jó hangodat hallani
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk

 

 

Aranyosi Ervin: Imám

Drága jó Istenem, hozzád imádkozom.

Érző, tiszta lelkem színed elé hozom.

Töltsd meg szeretettel,- tiszteljem az embert!

Emeljem a porból, kit a sorsa megvert.

Aki tévúton jár, vezessem a jóra.

Tisztán álljon eléd, ha eljön az óra.

Elbűvölve nézzem, ezt a szép világot.

Engedd, hogy csodáljak, füvet, fát, virágot.

Amint ott a mennyben, akképp itt a földön.

Szívünkben szeretet, béke érlelődjön.

Álmunk a valóság, s az élet csak álom,

Amire csak vágyom, tudom, megtalálom.

Drága jó Istenem, imádkozom hozzád.

Szeretettel szívem, ha bearanyoznád…

Ne lássam a rosszat, mindig csak a szépet,

s erre taníthassam az emberiséget!

 

 

 

"Ne az arcról ítélj, ne a külső után,

A lélek mutatja meg, kik vagyunk igazán.

Ne az arcot nézd, a lelket keresd,

S a lelkén keresztül az embert szeresd.

Mindig a mélyből meríts, a felszín csak játszik,

Csak a lényeget tekintsd, s ne azt ami látszik!”

(Zsigmondi Zsolt)

 

"Tudják már előre ez csak lecke,
És elkeseredéseimnek nincs értelme.
Mert csak próba a fájdalom, nem a vég,
Lesz még két szemem csillogóan szép.

Erőt adnak, megnyugvást nekem,
Az írás számomra a szerelem."
(Mariann Kerner)

 

JÁTÉK
Játék vagyok sorsom kezében,
S ő ezt nagyon élvezi,
Van, hogy egekig emel,
Aztán ledob– ha jól esik neki.

Le és fel, le és fel,
Így telnek el napok, évek,
Le és fel, le és fel
Ziláltan, tépázottan élek.

Aztán egy nap megunom cinkos mosolyát,
Ha játék, akkor legyen csak játék,
Letörlöm orcájáról bárgyú fintorát,
Felszállok, leesek– s mindegyik ajándék.
(Kerner Mariann)

 

 

VÁGY
Leveszem most önzőségem védő köpenyét,
Meztelen vagyok,
Lelkem teszem eléd.
Láthatod a smink nélküli arcot,
Elvesztett csaták tört sugarú ráncait,

Meglehet elbuktam néhány harcot,
De a szeretet engem így tanít.
Belenézhetsz a külcsíntől mentes szembogárba,
Jól látom tekinteted némán elmereng,
Így szemlélsz szótlan, válaszra várva,
S a csendem ad majd feleletet.
Ruhátlan, hibáktól nem mentes, reszkető testem,
Megfeszülve mégis lágyan öledbe hajol,
Lüktet az ideg, megremeg a lelkem,
Ahogy hozzám érsz félszegen, majd vadul.
Kibontakozó vágyak tükrében fénylik
Mind, mit évek súlya alatt felhalmoztam,
Porból, szennyből így repülök Veled égig,
Neked bűnösen is ártatlan maradtam.
Lásd jó az Isten, szerelmet felénk sodort,
Nincsen már út menti árok, se temető,
Gyönyvirág, hol egykor csak ág volt,
Sosem hitt érzelmek, megtalált szerető.
(Kerner Mariann)

 

 

KICSINYKE VÁGYAK!
Figyelj rám mintha egy jel lennék
Keress úgy mintha tán nem volnék
Vigyázz rám mintha gyöngy volnék
Fizess úgy mintha csak szolgálnék
Evezz úgy mintha egy tó lennék
Idébb ülj közel mintha tűz volnék
Melengess csak mintha jég lennék
Etess úgy mintha csak éheznék
Itass úgy mintha szomjaznék
Olvass úgy mintha vers volnék
Hallgass úgy mintha dal volnék
Szeress hát úgy mintha jó volnék!

(Nagy Bandó András )

 

 

Minden ember, ki meglátja
azt hiszi hogy műszőrme.
De esküszöm, sose bújnék
én semmilyen mű szőrbe.
Imádom, ha beletúrnak,
megsimítják buksimat.
Itt a mancsom, adj egy pacsit,
s nevezz te is Buksinak!

(Aranyosi Ervin)

 

 

Egy pillanat megmarad…
Elsuhanó évek nyomán egy pillanat megmarad,
Ahogy akkor ott a fűz lombján magadhoz húztál,
A nyári lomb mutatta meg nekem, hogy ki vagy,
Mikor lágyan aléló forró ölembe hajoltál.

Ez több volt minden szónál, csókod belém hatolt,
Egyenként remegett minden elemem hevülésig,
A szomorú fűz gerjedt vallomással válaszolt,
Kéjek csatájában elsírtuk csatáink az égig.

Évek múlásában megdermedt csillogó szemem,
S minden nyáron, ha a hajlongó fűzre nézek,
Alatta pihegsz szerelmesen– ezt képzelem,
Szemérmetlen, ösztönös pillanatban élek.
(Kerner Mariann)
 

 

"Eljött az idő, mit oly régen vártam,
megtaláltam őt, kit álmomban már láttam.
Álmomban láttam, s nem tudom feledni,
csak azt tudtam, mellette akarok lenni.
Mellette lenni egy életen át, s már látom,
az álmom valóra vált.

Valóra vált, mert megtaláltam őt,
ezért húztam eddig az időt.
Húztam az időt, mert jöttek mások,
de nekem nem múltak a látomások.
Láttam őt éjjel, láttam nappal,
azt hittem, nem lehet, más csak egy angyal.

Tudom, az angyaloknak szárnyuk is van,
neki mindez a szívében megvan.
Szívébe zárta összes szeretetét,
melyet a világ félé most szór szét.
Megtaláltam őt, s vele egy álmot,
mellette találtam meg a boldogságot.
Boldogságra találtam, el nem engedem,
mert rájöttem, nagyon SZERETEM..."

(Szalai Csaba Szacsa: Vallomás)

 

 

Csak a napfény ami számít, és egy jó szó
Fel a fejjel, teli szívvel, csakis így jó!
Ha a biztos úton jársz, de te mégis szállni vágysz,
Sose félj, gyere élj! Mire vársz?

Néha nagy a köd, nézed hol a fény, érzed nem hord az élet most a tenyerén
Mégis van erőd, benned dobol a szenvedély (aha-aha-aha)
Nézd egy pici seb, sose veri szét a szívbillentyűk játékának öntörvényű ütemét,
Sokkal többet bírsz, mint képzelnéd!

Csak a napfény, ami számít, és egy jó szó,
Fel a fejjel,teli szívvel csakis így jó!
Ha a biztos úton jársz, de te mégis szállni vágysz.

(Radics Gigi)

 

 

Az első lépés...

Múlnak a napok és telnek az évek,
Állsz egy helyben és gyűlnek az érvek,
Hogy miért kéne végre változtatni
De gyenge vagy és nem mersz lépni

A kifogásokkal csak nyugtatod magad,
De ettől az életed centit sem halad
Itt van az idő, hogy elhagyd a múltad
Bontsd le a falat, fogadd be az újat!

Az első lépést, gyerünk tedd meg,
Felejtsd el, hogy egyedül nem megy
Nagy levegővel becsukott szemmel
Csak előre egyet tiszta fejjel,
Ennyi a dolgod, engedd az újat, hogy
Magad mögött hagyd végre a múltad!

Attól, hogy vársz, nem javul a helyzet,
Ne vesztegess el egyetlen percet
A tétovázástól elfogy az erő
Hidd el nekem, egy lépés a jövő

A múlt falai között nem jó élni
Idővel úgy is rád fog dőlni,
A kezedben van, hogy tegyél ellene
Változtass, ez a jövő fegyvere

Az első lépést, gyerünk tedd meg,
Felejtsd el, hogy egyedül nem megy
Nagy levegővel becsukott szemmel
Csak előre egyet tiszta fejjel,
Ennyi a dolgod, engedd az újat, hogy
Magad mögött hagyd végre a múltad!

Csak annyit mondj, ha elindulsz végre,
Igazad volt, tényleg megérte...

(Kiss Norbert)

 

 

,,Soha ne add fel!

Néha úgy érzed nem bírod már, s feladod,
Pedig igazából feladni nem akarod.


Kétségbe esetten keresel valakit,
Akiről azt hiszed, túlélni megtanít.

Néha találsz olyat, ki jó szóval támogat,
Néha kinevetik, s gúnyolják sorsodat.


De soha senki nem élhet helyetted,
Neked kell leélni a saját életed.

Gondolj arra, mikor azt mondod "feladom",
Hogy más is járt már a te nehéz utadon.


Az élet néha sajnos szenvedéssel jár,
De küzdeni kell, küzdeni muszáj,

És ha nem adod fel, úgyis tiéd lesz a világ!!!"

 

 

Van egy világ, hol a valóságban
Még sohasem jártam,
De a legszebb álmaimban néha rátaláltam.
Ott sosincs viszály, örök béke honol,
Tücsök énekére, madárdal válaszol.
Évszázados fák közt hűs patak csordogál,
Napsütötte tisztáson tündérpalota áll.
Virágillatú szél borzolja hajamat,
Arany napsütésben csillámok táncolnak.
Amerre csak nézek, minden mosolyog rám.
Egy lelógó faág megérinti ruhám.
Bár csend van, de lelkemben egy dallam felcsendül,
Úgy érzem a gondom, tőlem messze kerül.
Selymes fűszálak vigyázzák léptem,
A szeretet fényében fürdik egész lényem,
S ekkor halk neszezéssel, ahogy sóhaj lebben,
Puha pilleszárnyon egy tündér elém libben.
Nem beszél, de mégis értem minden szavát,
Kézen fog és repít hegyen és erdőn át.
Halandó nem érezhet ilyen érzést soha,
Puha lepkeszárnyon álom repít tova.
Eddig nem hallott dal csendül lelkemben,
A szeretet ritmusa dobban a szívemben.
Átjár ez az érzés, mint huzat a házon,
Hogy ez el ne múljon, csakis azt kívánom.
Könnytelen fáj, sajog e világ szépsége,
Elvarázsol a tündérek szelíd békessége.
Nem hivalkodóak és mégis ragyognak,
Szívem rejtekébe melegséget hoznak.
Túl ragyogják a napot, s a reggeli harmatot,
Kedves mosolyukkal áldják meg hajnalod.
Érzem, amit eddig nem éreztem sosem,
Hogy e világ létezését őrzi majd a szívem.
Mert, kell a hit és kell a remény,
Hogy valahol az álmok mélyén,
Létezik egy olyan világ,
Mely őrzi e tündérek nyomát...(Ladymoon)