Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pszichológia-Pedagógia - P.E.T. - Értő figyelem és Én-üzenet (elfogadás, szeretet)

A pszichológusok megtanulják, hogy

úgy reagáljanak a gyerekek üzeneteire, amivel a legkevésbé kockáztatják, hogy

elhallgasson, bűntudatot érezzen, lehetetlennek lássa magát, veszítsen önbecsüléséből,

védekezésre kényszerüljön, megbántódjon vagy az elfogadás hiányát érezhesse.

 

Ha egy gyerek elhatározza, hogy kommunikálni fog szüleivel, ezt azért teszi,

mert valamilyen igénye, szükséglete van.

Valami mindig zajlik benne.

Valamit akar, kényelmetlenül érzi magát,

bizonyos érzése van valamiről, vagy valami felzaklatta -

azt mondhatjuk, valami megbolygatta az egyensúlyát.

Ennek az egyensúlynak a visszanyerése érdekében dönt úgy, hogy beszélni fog.

 

Tegyük fel, hogy a gyerek éhes

GYEREK

Hogy megszabaduljon ettől az éhségtől (az egyensúlybomlás állapotától), olyan üzenetet

küld, amelytől reméli, hogy ennivalóhoz juttatja. Azt, hogy ténylegesen mi zajlik benne (éhség),

nem tudja közölni, mivel az éhség a fiziológiai folyamatoknak egy olyan összetett mintája,

mely mindig a szervezeten belül marad. Így azután, ha valaki másnak akarja tudtára

adni, hogy éhes, akkor e célra olyan jeleket kell választania, amelyek szerinte jól leképezik

az „éhes vagyok" állapotot a másik ember számára. Ezt a folyamatot

kódolásnak nevezik; a gyerek bizonyos kódot választ belső érzései kifejezésére.

Tegyük fel, hogy a mi gyerekünk azt a kódot választja, hogy „Anyu, mikor lesz

kész a vacsora?".

Ezt a kódot vagy szóbeli szimbólumkombinációt veszi azután az „éterből" a Fogadó (az anya).

Amint az anya megkapja ezt a kódolt üzenetet, végig kell járnia egy ún.

dekódolási folyamatot, hogy megértse az üzenet jelentését, abban az értelemben,

hogy vajon mi zajlik a gyerekben.

Ha az anya helyesen dekódolja az üzenetet, meg fogja érteni, hogy a gyerek éhes.

De ha például egy olyan értelmet dekódol, hogy a gyerek azért akarna máris enni,

hogy sötétedés előtt még kimehessen játszani a térre, akkor nyilvánvalóan félreérti őt

- a kommunikációs folyamat így zátonyra fut. És az a bökkenő, hogy sem az anya,

sem a gyerek nem veszi ezt rögtön észre, mivel egyikük sem lát bele a másikba.

Így siklik ki gyakran két ember érintkezése.

Ám tegyük fel, hogy az anya mégis ellenőrizni akarja, hogy pontosan dekódolt-e, és

nincsen-e félreértés. Elég, ha egyszerűen elmondja a gyereknek, hogy mire gondol,

vagyis dekódolásának az eredményét: „Szeretnéd, ha maradna még idő kimenni a

térre?" Most, hogy a gyerek hallhatta az anya visszajelzését, módja van közölni, hogy

a dekódolás nem volt pontos:

GYEREK: Nem, Anyu, nem erre gondoltam. Csak tényleg nagyon éhes vagyok, és

szeretnék minél előbb vacsorázni.

ANYA: Ja, értem. Nagyon éhes vagy. Mi lenne, ha ennél pár szem kekszet addig,

hogy kibírd? Nem ehetünk, amíg Apa nem jön haza, és az még körülbelül egy óra.

GYEREK: Jó, akkor eszem egypár kekszet.

Az anya akkor váltott át értő figyelemre, amikor első visszajelzését küldte a gyerek

kezdő üzenetére. Ebben a konkrét esetben, az elején félreértette a gyerek üzenetét, de

visszajelzése ezt rögtön el is árulta a gyereknek, aki egy másfajta kóddal ezek után

már pontosan meg tudta magát értetni. Ha az anya dekódolása már az első üzenetnél

helyes lett volna, így rajzolhatnánk fel a folyamatot.

 

Íme néhány további példa az értő figyelemre:

1.

GYEREK: (sírva) Laci elvette a teherautómat.

SZÜLŐ: Ez nagyon rossz érzés neked. Nem szereted, ha ilyet csinál.

GYEREK: Igen, így van.

2.

GYEREK: Amióta Zsoltiék nyaralnak, nincs kivel játszanom. Nem tudom, mivel

töltsem az időt.

SZÜLŐ: Hiányzik, hogy nincs itt a Zsolti, akivel játszhatnál, és most nem tudod,

mit találhatnál ki, ami szórakoztatna.

GYEREK: Igen. Bárcsak ki tudnék találni valamit.

 

Az elfogadás nyelvére viszont kinyílnak a gyerekek. Könnyen mesélnek

érzéseikről, gondjaikról. Pszichológusok bizonyították, milyen nagyszerű ereje van az

ilyen elfogadásnak. Azok a terápiás szakemberek a leghatékonyabbak, akik igazi

elfogadást sugároznak a segítségért hozzájuk fordulók felé. Ezért hallani gyakran,

amikor valaki terápiájáról számol be, hogy ott bármiféle megítéltetéstől mentesnek

érezte magát; hogy átélte azt a szabadságot, mellyel a legrosszabbat is képes volt

magáról könnyedén elmesélni terapeutájának; úgy érezte, mindegy, mit mond vagy

érez, pszichológusa elfogadja őt. Ez az elfogadás az egyik legfontosabb hajtóereje a

terápiákban bekövetkező belső változásnak, fejlődésnek.

 

Amint a szülő megtanulja szavakkal kifejezni a gyerek iránti elfogadás érzését,

olyan eszköz birtokába jut, mely megdöbbentő hatásokat eredményezhet.

Hozzájárulhat például ahhoz, hogy a gyerek megtanulja önmagát szeretni és

elfogadni, hogy bizonyos önbecsülést szerezzen; nagyban elősegítheti, hogy

genetikailag adott képességeit kibontakoztassa, és jobban megvalósítsa önmagát.

Felgyorsíthatja önállósodását: a függőségtől az önirányításig. Segíthet abban, hogy

megtanulja önmaga megoldani azokat a problémákat, amelyekkel az élet óhatatlanul

szolgál, és megadhatja azt az erőt is, mellyel már elboldogul a gyerek- és kamaszkor

szokásos csalódásai és fájdalmai között.

Ám az elfogadás sok-sok kihatása közül egyik sem olyan fontos, mint az, hogy a

gyerek szeretve érzi magát. Mert elfogadni valakit „olyannak, amilyen", az tényleg a

szeretet megnyilvánulása. És elfogadva lenni annyi, mint szeretve lenni - így érezzük.

A pszichológiában csak nemrég ismertük fel, milyen hatalmas erő az az érzés, hogy

szeretnek: elősegíti test és lélek növekedését, és talán a leghatékonyabb gyógyító erő a

testi-lelki sérülések behegedéséhez.

 

AZ ELFOGADÁS KIMUTATÁSA PASSZÍV FIGYELEMMEL Semmit sem mondani - szintén érthető üzenet lehet elfogadásunkról. A csend(a „passzív figyelem") jól közvetítheti a másik ember számára, hogy őszintén elfogadjuk. Tudják is ezt, akik hivatásból segítenek másokon, és bőségesen használják is a csendet beszélgetéseik során.

 

AZ ELFOGADÁS KÖZLÉSE SZAVAKKAL 

Világos, hogy akármeddig nem hallgathat az ember egyetlen kapcsolatában sem. Igényünk a szóbeli érintkezés, interakció. Nyilvánvaló, hogy a szülőnek  beszélnie kell a gyerekéhez, és a gyereknek szüksége van erre a beszédre, ha bensőséges és fontos kapcsolatra vágynak egymással. A beszéd fontos, a beszéd hogyanja viszont életbe vágó szülő és gyerek között.

 

EGYSZERŰ „HÍVOGATÓK"

Amikor egy gyerek érzéseiről vagy problémájáról küld üzenetet nekünk, hatékonyan és jól reagálhatunk az ún. „hívogatókkal", melyek további mesélésre indítják.

Ebben a válaszfajtában egyáltalán nem kerül elő a fogadó vagy meghallgató fél saját gondolata, értékelése vagy érzése - mégis arra serkenti a gyereket, hogy saját gondolatait, értékeléseit, érzéseit elmondja. Olyan ez, mint amikor hívunk valakit. Kifejezhetjük olyan egyszerű fordulatokkal, mint:„Értem." „Tényleg?"„Aha." „Ne mondd!"„Ühm." „Ne hülyéskedj..."„Hogy volt ez..." „Szóval úgy..."„Érdekes." „Ez történt?"

 

Választhatunk olyan hívogató fordulatot is, amely erősebben kifejezi, hogy  beszélgetésre hívjuk őt:

„Mesélj erről."„Mondd tovább."„Nem akarnál erről beszélni egy kicsit velem?"„Rajta! Hallgatlak."„Ez úgy hangzik, mintha nagyon fontos lenne neked."„Szívesen hallanék erről."„Érdekelne, mit gondolsz."„Beszéljük meg!"„Örülnék, ha elmondanád."„Mintha lenne valami mondanivalód."

 

Az ilyen hívogatók nagyon jól elősegítik, hogy a másik ember megnyíljon. Arra bátorítják, hogy beszélni kezdjen, vagy folytassa, amit elkezdett. Ugyanakkor „nem veszik el tőle a labdát", mint jó néhány korábban említett reakcióban (a kérdezősködés, tanácsolás, kioktatás, moralizálás stb.). A hívogatóval nem vonjuk be saját érzéseinket-gondolatainkat a beszélgetésbe.

A legtöbb szülő meglepődik, hogyan fogadják gyerekeik ezeket az egyszerű hívogatókat: fel bátorodnak a közeledésre, megnyílnak, és a szó szoros értelmében kiöntik érzéseiket és gondolataikat.

Csakúgy, mint a felnőttek, a gyerekek is szívesen be

szélnek, ha van kinek. A hívogatók elfogadást is sugároznak, tiszteletet a gyerek személye iránt…

 

A kutatások és klinikai tapasztalatok nyomán lassacskán kezdjük érteni a hatékony, segítő kapcsolathoz szükséges alkotóelemeket. Ezek közül talán a legdöntőbb az ELFOGADÁS NYELVE.

 

AZ ELFOGADÁS VARÁZSEREJE

Ha képesek vagyunk egy másik ember iránt őszinte elfogadást érezni és ezt kimutatni, ezzel hatalmas segítő tényezővé válunk a számára. Az, hogy olyannak fogadjuk őt el, amilyen, komolyan elősegíti, hogy a kapcsolatban fejlődhessen, előreléphessen, előnyére változzon, megtanuljon problémákat megoldani, az érzelmi egészség irányába mozduljon el, termékenyebb, alkotóbb legyen, és belső lehetőségeit jobban megvalósíthassa. Hiszen az élet egyszerű, de gyönyörű paradoxonja: ha úgy érezzük, hogy valaki őszintén elfogad olyannak, amilyen vagyok, akkor máris hajlandó vagyok elmozdulni e pontról: elgondolkozni, hogyan szeretnék megváltozni, fejlődni, mássá válni, még inkább azzá, ami vé válnom csak lehetséges.

Az elfogadás olyan, mint a termékeny talaj, mely lehetővé teszi, hogy a kismag olyan gyönyörű virággá fejlődjön, amilyenné belső lehetőségei csak engedik.

 

Az értő figyelem lényege, hogy a Fogadó megpróbálja megérteni,  mit érez az Üzenő, mit jelent az üzenete. Ezt az értelmet azután saját szavaival megfogalmazza, és az Üzenővel „visszaigazoltatja". A Fogadó nem  küld  saját üzenetet - se értékelést, véleményt, tanácsot, se érveket, elemzést vagy kérdést. Csak azt jelzi vissza, amiről úgy  érzi,  hogy  értelem  szerint  benne  volt  az  eredeti  üzenetben  - se többet, se kevesebbet.

Ha a szülő rendszeresen értő figyelemmel hallgatja gyereke problémáit, tapasztalhatja, milyen gyakran választ a gyerek önálló gondolkodási pályát: talán elemezni kezdi saját problémáját, és esetleg igen konstruktív megoldáshoz jut el.

Az értő figyelem visszajelzésével az a célunk, hogy ellenőrizzük, pontos-e a megértésünk, s egyúttal az Üzenő(a gyerek) is megbizonyosodhat arról, hogy megértették.

 

 Az is tanulságos, ahogyan az értő figyelem egyre jobban megkönnyíti a

gyereknek, hogy tovább beszéljen, mélyebbre menjen, tovább haladjon saját

gondolatain. Érezhető a haladás? Megfigyelhetjük, hogyan fogalmazza újra

problémáját, hogyan jut lassacskán új következtetésekhez önmagáról, és hogyan indul saját problémamegoldása felé.

 

Az értő figyelem következetes alkalmazásával az apa ki tudta mutatni megértését és

együttérzését Sári érzelmeivel…

 

Az értő figyelem melegséget visz a szülő-gyerek kapcsolatba. Az az élmény, hogy valaki

meghallgatott és megértett, annyira örömteli, hogy mindig melegséges érzést vált ki a Meghallgató iránt. Különösen a gyerekek reagálnak rá könnyen szerető ötletekkel és érzésekkel. De hasonló érzések alakulnak ki a meghallgató félben is: kapcsolatukat melegebbnek, szorosabbnak érzi. Ha empatikusán és gondosan hallgatunk valakit, fokozatosan megértjük őt, és becsülni tudjuk azt a módot, ahogyan ő látja a világot - és amint a helyébe képzeljük magunkat, tulajdonképpen azonosulunk vele. Kivétel nélkül mindig a közelség, törődés és szeretet érzése alakul ki bennünk az iránt, akivel vállaltuk ezt az azonosulást.

Ehhez mély szeretetre van szükség. Az együtt érző, értő figyelem mélyebb törődést, újfajta megbecsülést ébreszt a szülőben gyereke iránt; viszonzásképpen a gyerek is hasonló érzéseket alakít ki szülője iránt.

Az értő figyelem serkenti a gyerek saját problémamegoldását.

 

Az értő figyelmet élvező gyerek szívesebben meghallgatja szülei gondolatait és

elképzeléseit. Általános tapasztalat, hogy könnyebb odafigyelnünk annak a

szempontjára, aki meghallgatta a mi szempontunkat. A gyerekek is könnyebben

hallják meg szüleik üzeneteit, ha szüleik előbb meghallgatták őket. Ha egy szülő arra panaszkodik, hogy gyereke nem hallgat rá, erősen gyaníthatjuk, hogy a szülő

meghallgatási képességével van baj.

Az értő figyelem idején „a labda a gyereknél van". Ha a szülő rendszeresen értő

figyelemmel hallgatja gyereke problémáit, tapasztalhatja, milyen gyakran választ a

gyerek önálló gondolkodási pályát: talán elemezni kezdi saját problémáját, és esetleg igen konstruktív megoldáshoz jut el.

Az értő figyelem tehát az egyik leghatékonyabb eszköz, mellyel egy gyereket az önirányítás, felelősségviselés és függetlenség irányába segíthetünk.

 

„Szeretném elmesélni a csoportnak, milyen bámulatos élményem volt a héten.

Talán már két éve is megvan, hogy a lányommal, Eszterrel, egyetlen szót sem

váltottunk azon kívül, hogy »Ideadnád a sót?« meg hasonlók. Az elmúlt este a

konyhában ült a barátjával, amikor hazaértem. Kihallatszott, amint Eszter meséli

a fiúnak, mennyire utálja az iskolát, és mennyire kiábrándult a barátnőiből. Akkor

határoztam el, hogy leülök melléjük, és értő figyelmet mutatok, ha beledöglöm is.

Szóval azt nem mondom, hogy hibátlanul csináltam, de magam is meglepődtem

önmagámon. Nem is csináltam olyan rosszul... Akár hiszitek, akár nem, mind a

ketten elkezdtek beszélni hozzám, és két órán át nem hagyták abba. Többet

tudtam meg ez alatt a két óra alatt a lányomról, meg arról, hogy milyen, mint az

elmúlt öt évben együttvéve. Ráadásul, a hét hátralevő részében rém kedves is volt velem. Micsoda változás!"

 

„Tudom-e majd elég jól csinálni ahhoz, hogy

hasznos beszélgetőpartnere lehessek a gyerekemnek?"

Aki viszont valóban komolyan dolgozik az új készségek

és egy újfajta érzékenység kialakításán, láthatja majd, hogyan fejlődik gyereke a

függetlenség és érettség irányába, és élvezheti kapcsolatuk melegebbé,

bensőségesebbé válását.

,,Gyakorlat teszi a mestert, vagy legalábbis gyakorlat

juttat el a hozzáértésnek egy jó, hatékony szintjéig.”

 

Minden gyerek életében adódik olyan helyzet, mely csalódást okoz, frusztráló,

fájdalmas vagy megrázó; problémák a barátaikkal, testvéreikkel, szüleikkel,

tanáraikkal, környezetükkel vagy önmagukkal. Azok a gyerekek, akik segítségre

találnak az ilyen problémák megoldásában, pszichológiailag egészségesek maradnak,

erejük és önbizalmuk növekszik. Érzelmi zavarok azoknál a gyerekeknél alakulnak ki,

akik nem kapnak segítséget.

 

Andris úgy érzi, egyik barátja elutasította.

Balázs szomorú, mert nem került be a teniszcsapatba.

Ildiből kudarcérzést vált ki, hogy tőle nem kér egy fiú sem randevút.

Berta nem tudja eldönteni, milyen pályát válasszon.

Attila bizonytalan benne, hogy menjen-e főiskolára.

János nagyon boldogtalan a zongoraórái miatt.

Zsuzsi dühös lesz, valahányszor elveszti a játszmát.

Ricsi rosszul tanul az iskolában, mert utálja a tanárát.

Barbarát zavarja, hogy olyan magas; sutának érzi magát.

Erzsi nagy gondban van, mert két tárgyból is bukásra áll.

Bencének nehéz megcsinálnia a leckéit.

 

Az értő figyelem hatékonyan segíti a másik embert saját problémája megoldásában,

feltéve hogy a Meghallgató nem veszi át a Beszélő problémáját, és engedi, hogy az

saját megoldásokat találjon rá.

 

PISTI: A Tomi ma nem játszik velem. Sose csinálja azt, amit én akarok.

ANYA: Valahogy mérges vagy a Tomira, (értő figyelem)

PISTI: Persze. Soha többé nem akarok vele játszani. Nekem ilyen barát nem kell.

ANYA: Annyira haragszol rá, hogy látni se akarod soha többé, (értő figyelem)

PISTI: így van. De ha ő nem lesz a barátom, akkor nincs kivel játszanom.

ANYA: Nem szeretnél egyedül maradni, (értő figyelem)

PISTI: Hát nem. Azt hiszem, ki kell jönnöm vele valahogy. De olyan nehéz

megállni, hogy ne legyek rá dühös.

ANYA: Szeretnél jobban kijönni vele, de nehéz megállnod, hogy ne légy dühös rá.

(értő figyelem)

PISTI: Régebben nem voltam rá dühös soha, de akkor mindig szívesen játszotta

még, amit én akartam. Most meg már nem engedi, hogy én legyek a főnök.

ANYA: Már nem olyan könnyű őt befolyásolni, (értő figyelem)

PISTI: Hát nem. Most már nem annyira dedós. Igaz, így jobb játékokat tudunk

játszani együtt.

ANYA: így jobban is szereted őt. (értő figyelem)

PISTI: Jobban, de olyan nehéz, hogy ne én dirigáljak, annyira megszoktam. Lehet,

hogy kevesebbet veszekednénk, ha egyszer-egyszer hagynám, hogy azt csináljuk,

amit ő akar. Gondolod, hogy ez menne?

ANYA: Arra gondolsz, hogy az segítene, ha időnként te engednél, (értő figyelem)

PISTI: Lehet. Majd megpróbálom.

 

Az első változatban nyolc különféle közléssorompót is hallhattunk az anyától, míg a másodikban következetesen az értő figyelmet alkalmazta. Az elsőben az anya átvette a gyerek problémáját, a másodikban az értő figyelem segítségével Pisti maradhatott a problémagazda. Az első változatban Pisti ellenállt az anya javaslatainak, dühe és frusztrációja nem oldódott, a probléma megoldatlan maradt, és Pisti sem fejlődött egy jottányit sem. A második változatban haragja hamar elpárolgott, ő maga kezdeményezett problémamegoldást, és előrelépett önmaga megismerésében. Eljutott  saját megoldásához, és egy kicsit fejlődött abban az irányban, hogy felelős, belülről irányított problémamegoldóvá váljon.

 

 

MIRE KÉPES A HATÉKONY „ÉN-ÜZENET"?

Az „én-üzenetek" nemegyszer megdöbbentő hatásúak. Sok szülő meséli nekünk,

mennyire meglepődtek gyerekeik, amikor szüleik valódi érzéseiről hallhattak. A

gyerekek így fogalmaznak:

„Nem tudtam, hogy ennyire zavarlak."

„Fogalmam sem volt, hogy ez tényleg idegesít téged."

„Miért nem mondtad sose, hogy mit érzel?"

„De hát neked tényleg komoly indulataid vannak emiatt, ugye?"

 

A REJTETT „TE-ÜZENET"

Imre, akinek két kamasz fia van, csalódottan számolt be első „én-üzenet"-kísérletének

kudarcáról.

„Ellentétben azzal, amit ígértél, Ádám fiam ugyanúgy »te-üzeneteket« kezdett küldözgetni

nekem, ahogy máskor is szokta."

„Te magad »én-üzeneteket« küldtél?" - kérdezte a tanfolyamvezető.

„Hát persze. Vagyis azt hiszem. Mindenesetre azt próbáltam" - hangzott Imre válasza.

A tanfolyam vezető azt javasolta, játsszák el a helyzetet. Ő játssza majd Ádám szerepét, Imre

pedig a sajátját. Néhány magyarázó szó után - ami a csoportnak segített a tájékozódásban - Imre

így elevenítette fel a helyzetet:

IMRE: Erősen úgy érzem, hogy trehányul látod el a rád eső házimunkát.

ÁDÁM: Hogyhogy?

IMRE: Hát vegyük például a porszívózást. Olyan ingerült leszek, valahányszor látom, hogy

kibújsz alóla. Tegnap is olyan dühös lettem, amikor észrevettem, hogy anélkül tűntél el

itthonról, hogy kiporszívóztál volna, mielőtt nagyanyádék jönnek. Úgy éreztem, ez

felelőtlenség.

A tanfolyamvezető ezen a ponton megállította Imrét, és azt mondta: „Gyakran

hallom tőled, hogy »úgy érzem«, »azt érzem«, de kérdezzük meg a csoportot,

hallanak-e mást is."

Az egyik apa azonnal megszólalt: „Néhány másodperc alatt közölted

Ádámmal, hogy trehány, hogy kibújik a dolga alól, hogy eltűnik otthonról, hogy

felelőtlen."

„Húha. Tényleg? Azt hiszem, valóban ez történt - mondta megszeppenve Imre

-, és ezek úgy hangzanak, mint a »te-üzenetek«, nem?"

Imre jól látta. Ugyanazt a hibát követte el, amit sok más kezdő: megbélyegző

„te-üzeneteket" küldött „Úgy érzem..." álarcba öltöztetve.

 

MIÉRT HATÉKONYABB AZ „ÉN-ÜZENET"?

Az „én-üzenet" hatékonyan befolyásolja a gyereket: ennek nyomán szívesebben

változtatja meg a szülő számára elfogadhatatlan viselkedését. További előnye, hogy

sem a gyerek, sem a szülő-gyerek kapcsolat szempontjából nem kártékony. Sokkal

kevésbé vált ki ellenállást, lázadást. Kevésbé fenyegető érzés a gyereknek azt hallania,

hogy viselkedése hogyan érint minket, mint azt, hogy vele van valami baj, amikor

ilyen viselkedést produkál. Gondoljuk végig, hogy reagálna a gyerek erre a két

üzenetre, miután sípcsonton rúgta apját:

„Jaj! Ez nagyon fáj! Nem szeretem, ha megrúgnak!" „Rossz kisfiú vagy! Soha

senkit ne rúgj meg!"

Az első üzenet pusztán annyit mond el a gyereknek, hogy milyen érzést okozott -

ezzel aligha vitatkozhat. A második közlésből viszont azt tudja meg, hogy ő rossz, és

figyelmeztetik, hogy ez meg ne ismétlődjön: mindkét közléssel vitatkozhat, és erősen

ellenállhat.

Az „én-üzenet" részben azért működik olyan jól, mert a gyerekre bízza, mit tegyen.

Ha azt mondjuk neki: „Jaj, ez nagyon fáj!" vagy „Nem szeretem, ha megrúgnak!",

ebből megtudja, hogy mit érzünk, de hogy miként segítsen ezen, az továbbra is az ő

dolga.

Az „én-üzenet" tehát elősegíti, hogy a gyerek fejlődjön, és megtanuljon felelősséget

viselni saját tetteiért. Az „én-üzenettel" azt is közöljük vele, hogy nem vesszük át a

felelősséget tőle, és megbízunk abban, hogy a helyzettel elboldogul; bízunk benne,

hogy igényeinket tiszteletben fogja tartani, és lehetőséget adunk neki, hogy maga

találjon viselkedésének mindkettőnk számára elfogadható irányt.

Az „én-üzenetek" őszintesége arra indítja a gyereket, hogy maga is hasonlóan

őszintén közölje, bármit is érez. Ha valamelyik fél - bármely kapcsolatban - „énüzenetekben"

közli érzéseit, ez a másik félnél is ugyanezt a közlésformát erősíti. És

fordítva is igaz: a romló kapcsolatokban ugyanígy szaporodnak el a negatív

interakciók: megbélyegzés, hibáztatás…

 

http://www.amegoldas.eoldal.hu/cikkek/thomas-gordon---credo---p_e_t.html

(Thomas Gordon: P.E.T. – A szülői eredményesség tanulása)

https://meseszelence.files.wordpress.com/2011/03/szuloieredmenyessegitrening.pdf

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Thomas_Gordon_P_E_T_A_gyerekneveles_&id=260578&type=22