Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pedagógia 9 - Fichte, Schleiermacher, Fröbel

Johann Gottlieb Fichte (1672-1814)

Tovább haladt a Kant által kijelölt úton a német klasszikus idealizmus másik képviselõje,

Fichte egy szegény takácsmester gyermekeként született Rammenauban. Kolostori iskolában tanult, majd Jénában és Lipcsében teológiát hallgatott az egyetemen. Egy zürichi polgárcsaládnál kapott magántanítói állást 1788-ban. Svájcban ismerkedik meg Rousseau filozófiájával és Pestalozzi pedagógiájával. A döntõ hatást mégis Kant filozófiája gyakorolta gondolkodásának fejlõdésére, akinek tanaival Lipcsébe való visszatérte után találkozott. Kant barátságába fogadta a fiatalembert: házitanítói állást szerzett neki és gondoskodott egyik tanulmányának kiadásáról.

Fichte 1807-ben a francia megszállás alatt levõ Berlinbe megy. A Berlini Akadémián nagyhatású elõadássorozatot tartott, mely "Beszédek a német nemzethez" címen nyomtatásban is megjelent. 1810-ben megnyílt a város egyeteme, mely sok tekintetben az õ elképzeléseit is tükrözte. Professzori és dékáni kinevezést kapott. Berlinben érte a halál 1814-ben.

Az abszolút Én

Fichte felfogása szerint az egyedüli reális létezõ az abszolút Én, az emberi öntudat általában (tehát nem a személyes empirikus én!). Ami pedig ezzel az Én-nel szemben áll, amire az Én tevékenysége irányul, az a nem-Én. Olyan produktuma ez az Én-nek, mely folyamatosan leküzdendõ korlátként, cselekvésre sarkalló ösztönzõ erõként jelenik meg az ember életében.

Az ember két világ polgára: egyrészt a természeté, és az attól függetlenül létezõ idõfölötti, intelligibilis világ tagja. Kanttal együtt hangsúlyozza, hogy csak ez utóbbi világ "polgáraként" lehet az ember igazán erkölcsös. Ennek a metafizikus világnak a kikezdhetetlen etikai törvénye, kategórikus imperatívusza irányítja - elvi síkon - a cselekedeteit.

Mert mi haszna lenne egy "földi paradicsom" megteremtésének? Milyen élet lenne ott? - teszi fel a kérdést "Az ember rendeltetése" címû könyvében. "Azért ennék és innék csupán, hogy megint éhes és szomjas legyek, hogy ehessek és ihassak, míg el nem nyel a lábaim alatt megnyíló sírgödör, hogy magam is kicsírázzak a földbõl mások táplálékául? Azért nemzenék hozzám hasonlatos lényeket, hogy õk is egyenek és igyanak, és meghaljanak, és hozzájuk hasonlatos lényeket hagyjanak hátra maguk után, kik ugyanazt fogják tenni, amit már én is tettem? Mivégre ez a szakadatlanul önmagába visszatérõ kör, ez a mindig újból ugyanúgy kezdõdõ játék, melyben minden azért keletkezik, hogy elmúljon, s csak azért múlik el, hogy újból keletkezhessék, ahogyan már volt, ez a szörnyeteg, mely szüntelen elnyeli, hogy újfent megszülhesse önmagát, és megszüli, hogy újfent elnyelhesse." [348]

Csak e magasabb rendû világ tagjaként élheti át az ember az igazi szabadságot, csak itt szabadulhat meg a materiális-természeti-érzéki világ lelket béklyózó ösztöneitõl. Kanthoz hasonlóan fogalmazza meg Fichte is a legfõbb erkölcsi parancs kategórikus imperatívuszát: "Cselekedj mindig a kötelességedrõl való legjobb belátásod szerint"; azaz "cselekedj lelkiismereted szerint".

Gondolatai a nevelésrõl

Pedagógiai gondolatokat is tartalmaznak azok a beszédek, amelyeket a francia megszállás alatt álló Berlinben intézett 1807-8 telén a német nemzethez.

A nevelés a népek felemelkedésének eszköze lehet - ez a tipikusan felvilágosult idealista meggyõzõdés nyer kifejezést nagyhatású beszédeiben.

Éppen ezért kemény szavakkal bírálta a régi nevelés gyakorlatát és felvázolta az egész német nemzetre kiterjedõ új nevelés körvonalait.

A régi nevelés - így Fichte - csak az egyénre volt tekintettel, a közösséget figyelmen kívül hagyta. Önzõvé, embertársai iránt közömbössé tette a gyermekeket. Felületes mûveltséget nyújtott: csak az emlékezetet töltötte meg, viszont nem formálta az ember teljességét, nem jutott el a lélek mélyéig. Ugyanakkor csak a kiváltságos rétegekre szorítkozott, a nemzet többségét figyelmen kívül hagyta, jellemük formálódását a véletlenre bízta.

Az új nevelésnek ezzel szemben az egész nemzet nevelésének kell lennie a polgári demokrácia jegyében.

"Eszerint nem marad számunkra más hátra, minthogy kivétel nélkül mindenkit, aki német, az új képzésben részesítsünk, úgy, hogy az ne egy bizonyos társadalmi rendnek, hanem a nemzetnek mint ilyennek és különbség nélkül minden tagjának képzése legyen, amelyben, vagyis a jóra irányuló belsõ tetszés kialakításában, minden rangkülönbség, amely a fejlõdés más ágaiban még továbbra is fennállhat, teljesen megszûnjék és eltûnjön…

Fichte pedagógiája tehát szociális irányultságú, társadalmi pedagógia.

 

Fichte szerint a nevelés feladata az, hogy megmutassa a fiatalnak az utat, amely a boldog, erkölcsös élethez vezet. Meg kell mutatnia az ifjúnak azt, hogy saját autonóm erkölcsi személyiségének kialakulását nem várhatja külsõ hatalom csodatettétõl. A szabadság, boldogság, erkölcs és kultúra csakis egyéni erõfeszítés, egyéni munka révén érhetõ el.

Mindeközben az ember megtanul együttmûködni másokkal, betagolódik az õt körülvevõ szociális körökbe. Sajátos egyéni értékeivel pedig gazdagítja nemzetének közösségét.

 

 

Ernst Daniel Schleiermacher (1768–1834)

 

Breslau, protestáns család gyermeke

Pietisták herrenhuti közösségének iskolája

Teológiai, filozófiai tanulmányok: Halle

Kant, Fichte, Schlegel hatása, Berlinben lelkész

Egyetemi professzúra: Halle, Berlin

 

 

Teológiája

Az Univerzumban, a világistenségben valósul meg a természetnek és értelemnek,  a reálisnak és az ideálisnak abszolút, megbonthatatlan egysége.

Ehhez az abszolút egységhez a gondolkodás nem képes felemelkedni, ezért nem lehetséges semmiféle racionális alapokon nyugvó teológia.

A vallást az érzelmek birodalmába  sorolja: nem más, mint a világmindenségtől való abszolút függés átérzése, tehát jogosult minden vallás, amely kielégíti az embernek ezt az érzelmi igényét.

Schleiermacher az Istenség fogalma helyett leginkább az Universum vagy az Absolutum kifejezést használta – ezen kortársai közül sokan megbotránkoztak.

Isten személyiséggel való felruházását nem tartotta fontosnak, hiszen ő fellelhető a világ minden pontján: a természetben éppúgy, mint az emberben.

 

Pedagógiája

A fiatalság nevelése az idősebb generációk erkölcsi kötelessége.

Kérdései: Mikor kell elkezdeni a nevelést? Meddig van létjogosultsága?

Válaszai: A fejlesztés attól kezdve lehetséges, ahogy az élet az anyaméhben megrezdül.

A nevelés végpontját pedig az emberi élet végéig tolja ki: a pedagógiai hatás élethosszig tartó folyamat. (Ld.: Comenius)

 

Erkölcstelennek tartja az erőszakra alapozó nevelői eljárásokat, a nevelői önkényt, amely a gyereket kiszolgáltatott passzív “követőnek” (Anhang) tekinti.

Az etikai törvény és a természeti törvény kibékítésére törekszik.

Erkölcsös az a cselekedet, amely megfelel az eszes akarat természeti törvényének. 

A társadalom szempontját, a morális közmegegyezést is figyelembe veszi: „A nevelés akkor jó és erkölcsös, ha megfelel a társadalom erkölcsi álláspontjának.”

 

Pedagógiájában az egyén és a társadalom szempontjának összeegyeztetésére törekszik: „A pedagógiai tevékenység kettős irányultságú: egyrészt kibontakoztatja a gyermek természetes hajlamait, másrészt pedig bevezeti, beleneveli a társadalom erkölcsi életébe.”

A nevelés „végpontjainak” azokat a szűkebb-tágabb társas-közösségeket nevezi, amelyekbe a gyermek beleszületik, amelyek számára nevelni kell.

Ezek az egymásra rétegződő társas-közösségek Schleiermacher szerint az állam, az egyház, a szabad társas érintkezés (magánélet), valamint a tudás és a nyelv nemzeti közössége.

A nevelési gyakorlat két összetevőjét különíti el: az univerzális és az individuális nevelést. Az előbbi a népfajra jellemző általános sajátosságokat bontja ki az egyénben, az utóbbi pedig az individuális adottságok, „személyes sajátosságok” minél teljesebb kifejlesztésére szolgál.

 

A nevelés eszközei terén az ellenhatás: a növendékben fellelhető rossz irányultságok leküzdése; illetve a támogatás: az erkölcsi jó eszméjével megegyező adottságok kibontakoztatása.

A nevelés három szakaszát különbözteti meg:

1. előkészítő (propedeutikus) szakasz – kizárólag a család körébe tartozik;

2. nyilvános szakasz – iskolai közösséget igényel;

3. életpályára felkészítő szakasz – feladata a szakképzés, illetve – egyetemi oktatás esetén – az önálló kutatásra való felkészítés.

 

Friedrich Fröbel (1782–1852)

Pestalozzi hatása Yverdonban: 1808-0810

Egyetemi tanulmányok: Göttingen, Berlin: természettudományok, végső magyarázó törvények keresése.

Berlini Ásványtani Múzeum: kristályok vizsgálata.

Gyermeknevelő intézet Keilauban (Általános Német Nevelőintézet).

Fő műve: Embernevelés (1826)

Intézetalapítás: Svájc, majd Blankenburg – az első „gyermekkert” (Allgemeine Deutsche Kindergarten).

A porosz hatóságok 1851-ben betiltják a gyermekkerteket.

  Vád: szocialista és ateista szellemet terjesztenek. Nem érte meg gyermekkertjei tilalmának feloldását 1860-ban.

Ettől fogva a fröbelizmus  széles körben terjedt: német nyelvterületeken kívül elsősorban Magyarországon, de hatása érzékelhető az Amerikai Egyesült Államokban is.

 

Fröbel a játékos foglalkozások és a következetes beszédfejlesztés híve volt.

A játék szerinte a kisgyermek „legtisztább szellemi alkotása”.

Műveiben rávilágított a gyermeki játék nevelő-képző szerepére.

Eszménye a csöndesen, játékszereivel elmélyülten egymagában játszó, jól nevelt kisgyermek.

 

Pedagógiájában játékos foglalkozások és eszközök egész rendszerét dolgozta ki.

Eszközei – az ún. „adományok” – a következők:

– a hat különböző színű textílliából készült labda

– a golyó, a kocka és a henger,

– a nyolc egyenlő részre osztott kocka,

– a nyolc hasábra osztott kocka,

– a 27 egyenlő részre osztott kocka,

– a 27 hasábra osztott kocka.

Az adományok célja a szín- és térérzék fejlesztése, a tárgyak különböző alakjainak bemutatása, az egész és az alkotórészek fogalmának megtanítása.

Más tevékenysége: például pálcikakirakás, hálórajz,  különféle papírmunkák stb.

 

Gondolkodásmódjára hat a német romantika eszmevilága.

Újjászületés-igény, vágyódás az emberiség „tavasza” iránt – „gyermekkert”.

Kidolgozza a német romantikus pedagógia átfogó koncepcióját.

– Az egyes emberben az egész emberiség rejtőzik „… in jedem Menschen, als Glied der Menschheit und Kind Gottes, liegt und ist die ganze Menschheit… dargestellt.”

Az egyes emberben szunnyadó isteni felfedezése: „Freier Darstellung des in ihm wirkenden Göttlichen”.

Rousseau-val együtt vallja, hogy az ember eredendően jó.

 

A rossz abból keletkezik, ha megbomlik az egyensúly ember és természet között.

Radikálisan új gondolat: a gyermeki és ifjúkori hibák elkerülése érdekében a nevelőnek az emberben rejlő jó forrásait kell feltárnia.

Az előíró jellegű, beavatkozásra építő nevelés gátlóan, zavaróan hat a gyermeki fejlődés isteni törvények által meghatározott folyamatára.

A fejlődés visszatérés az ősi egészlegességhez.

 

Minden egyes fokozat sajátos önértékkel rendelkezik, nincs minőségi különbség a fejlődés egyes fokozatai között!

A korai gyermekkor fokozatát Fröbel különös figyelemben részesíti, számára a „legkorábbi a legfontosabb”.

A gyermekkor metafizikája.

Az abszolút kezdet megtestesülése, az eredeti isteni teremtőerő emberi formában való megjelenése.

Messianisztikus hevület: „Gyermek! – már ez a szó is felemelően hat az emberre és boldoggá teszi, mint ahogy egy egészséges gyermek megpillantása boldogsággal tölt el mindenkit, és ahogyan a »tiszta gyermek« fogalma reménységet ébreszt bennünk.”

 

 

A gyermek az elveszett paradicsom megtestesítője.

„Első mosolyában a környezetével való mélyreható, harmonikus egység fejeződik ki.”

A gyermeki alkotófolyamat három dologban nyilvánul meg: a beszédben, a játékban és a képzeletben.

A játék mint az önmagunkra találás, a „hazatérés” (Beheimatung) eszköze.

A nevelő legyen „játékvezető”, de engedje, hogy a gyermek is válhasson az ő vezetőjévé.

Az újkori ember metafizikai otthontalanságára gyógyírt jelenthet a gyermek.

„Siessünk! Engedjük magunkat eljutni gyemekeinkhez! Engedjük, hogy megtöltsenek bennünket élettel! Éljünk velük, és engedjük, hogy velünk éljenek. … Tanuljunk gyermekeinktől … Éljünk a gyermekeinknek: így hoznak ők számunkra békét és boldogságot. („Laßt uns unseren Kindern leben…”)

A család mint érzelmi közösség apoteózisa.

A családi élet: menny a földön!

Kindergarten: ideális állapot, amely a gyermekek harmonikus családi körben zajló életét jelenti.

A nevelés lehet – végső soron – a felnőtt nevelése a gyermek által. A generációs lánc megfordítása.

 

 

 

Forrás:

Pukánszky Béla – Németh András – Neveléstörténet http://mek.niif.hu/01800/01893/html

Kant, Schleiermacher Fröbel és Herbart pedagógiája.ppt