Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pedagógia 24 - A budapesti egyetem ,,pedagógiai iskolája” (Lubrich, Kármán, Fináczy, Weszely)

 

A budapesti egyetem ,,pedagógiai iskolája” (Lubrich, Kármán, Fináczy, Weszely)

 

A dualizmus kora a magyar neveléstudomány fejlõdésének is számottevõ idõszaka. Az új tudományág hazai kibontakozásának intézményes kereteit a pesti egyetem pedagógiai tanszékének létrehozása (1814), areformátus kollégiumok tanszékeinek megalakulása (Debrecen 1825, Sárospatak 1841), az 1872-ben Kolozsvárott alapított második tudományegyetem, végül az 1914-ben Debrecenben létesített egyetem teremtette meg. Mindezek hatására a múlt század végén, majd a századfordulót követõ évtizedekben - egymást némi idõeltolódással követve - a három egyetemen egy-egy jól körülhatárolható pedagógiai mûhely körvonalai bontakoztak ki.

 

Lubrich Ágost pedagógiája

A kiegyezés után Eötvös József modern kultúrpolitikai koncepció alapján indította el a hazai tanügy korszerûsítését. Ennek keretein belül került napirendre az egyetem újjászervezése, melynek egyik elsõrendû kérdése volt a neveléstudományi tanszékre - a több évtizedes helyettesítésekkel szakítva - nyilvános rendes egyetemi tanár kinevezése. Ez 1870 februárjában történt meg, amikor a miniszter Lubrich Ágostot (1825-1900) kinevezte a neveléstudományi tanszék professzorává. Ezt követõen 30 évig állt a tanszék élén, mint annak elsõ ténylegesen mûködõ világi egyetemi tanára. Még gimnáziumi tanárként 1868-ban jelent meg fõmûve Pozsonyban, a négykötetes "Neveléstudomány". E mûve alapján nyerte el még ugyanabban az évben az akadémiai levelezõ tagságot.

 

A nevelõvel kapcsolatos eszközök:

a)      a nevelõ személyiségének hitelessége, jelleme

b)      a nevelõ tettei, amelyek példát jelentenek a növendékek számára.

Semmiféle tudomány, így a neveléstudomány sem képzelhetõ el - véli Lubrich - olyan általános alapelv nélkül, amely támpontként szolgál minden további megállapításhoz. Felfogása szerint az így kialakított fõelv a kereszténység legfõbb példaképe Jézus Krisztus, akiben - személyisége erkölcsi tartalmaiban és tetteiben - minden fontos nevelési feladat összegezõdik.

Ezzel összefüggésben három további alapelv fogalmazható meg.

1.      a tárgyra vonatkozik, vagyis alaposan ismernünk kell a nevelés legfontosabb szereplõjét, a gyermeket,

2.      ismernünk kell a célt, ahova vezetni akarjuk,

3.      ismernünk kell a cél elérésére szolgáló eszközöket.

 

Ezen alapelvekbõl következnek azok az alapvetõ szabályok, törvények, melyek megvalósulása az eredményes nevelés alapja:

 

a) A nevelésnek természetszerûnek kell lennie, azaz a nevelõnek ismernie kell növendéke testi, lelki fejlõdésének folyamatát. Ehhez alaposan tanulmányoznia kell az embertant, sokat kell a gyermekek körében tartózkodnia és élõ tapasztalatokat szereznie. Állandóan figyelje és keresse saját nevelõmunkája sikereinek és kudarcának okait és kísérje figyelemmel a többi nevelõ munkáját.

 

b) Általánosnak kell lennie, mivel minden ember valamennyi "tehetséggel" felruházva születik, de ennek arányai különbözõk.

c) Ebbõl adódóan eljárásait a gyermek egyéniségéhez kell igazítani. A nevelõ munkája csak akkor lesz eredményes, ha ismeri növendékét.

 

d) A nevelésnek tekintettel kell lennie a nemi sajátosságokra és az ebbõl adódó eltérõ életfeladatokra is.

 

A nevelés módszerei "a nevelési eszközöknek a nevelés célja felé irányzott szerves tervvé való összefûzése" [455]. A nevelés egészére vonatkozó általános módszereknek négy mozzanata különíthetõ el:

  1. A nevelés terve, amely kijelöli az eszközök felhasználásának egymásutánját;
  2. A nevelés menete, mely azt határozza meg, hogyan lehet az eszközöket a növendék természetének megfelelõen felhasználni;
  3. és ezt a nevelés helyes alakjának megfelelõen eszközölni;
  4. A módszer szelleme, melynek az a feladata, hogy a növendék érzés-gondolatvilágát és akaratát irányítsa, lelkét áthatva maradandóan kösse az emberi lét alapvetõ értékeihez az igazhoz, széphez és a jóhoz.

Fontos nevelõi személyiségjegynek tekinti a keresztény nagykorúságot (az érett személyiséget), a gyermekszeretetet, a hivatástudatot és az ehhez kapcsolódó általános és szakmûveltséget, a nevelõi tekintélyt (amelynek alapja a nevelõ példamutató élete), a rátermettséget, a tapintatot, és a nevelõ egészséges testi megjelenését (arányos testalkat, beszédkészség, mentes legyen a feltûnõ testi hibáktól).

 

 

Kármán Mór pedagógiája

Kármán Mór (1843-1915) Eötvös József kétéves ösztöndíjával a lipcsei egyetemen Ziller és Rein közvetítésével ismerkedett meg a herbartiánus pedagógiával. Tanulmányútjáról hazatérve - Lubrich közbenjárására - a pesti egyetemen magántanári habilitációt nyert. Ebben a minõségében 70 szemeszteren át tartotta az egyetemen etikai, pszichológiai és pedagógiai elõadásait. Fontos szerepet játszott az egyetem tanárképzõ intézetének létrehozásában. 1872-ben Pauler Tivadar miniszter megbízására megszervezte agyakorló fõgimnáziumot és 25 évig annak vezetõjeként több tanárgeneráció oktatója, nevelõje. 1873-1883-ig a Közoktatási Tanács jegyzõje, ezen minõségében jelentõs szerepe volt az új gimnáziumi tantervek kidolgozásában. Nagy jelentõségû volt szerkesztõi munkássága is. A "Magyar Tanügy"-nek az a tíz esztendeje, amely Kármánt jegyzi szerkesztõjének, magas színvonalú fóruma a kor pedagógiai törekvéseinek.

 

Pedagógiai rendszerének alapja a herbarti pedagógiában gyökerezõ etikai gondolatkör, mely szerint az emberiség feladata az erkölcsi eszmék megvalósítása, mert annak fejlõdését erkölcsi célok irányítják.

Herbarthoz hasonlóan a pedagógiának Kármán is két segédtudományát határozza meg, az etikát és a pszichológiát. Miként ez már az elmondottakból is kiderült, az etikát tartja lényegesebbnek: "A nevelés munkájának szabályozásában a siker inkább függ az erkölcsi cél világos tudatától, mint a szellemi élet jelenségeinek teljes magyarázatától." 

 

Etikája lényegében az erkölcsi eszmék, a pedagógia, a mûvelõdés, a pszichológia pedig az emberi szellem történelmi fejlõdésének elemzését jelenti. Nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati kérdéseknél is megfigyelhetõ törekvése a történeti fejlõdés figyelembevételére - jól tükrözi ezt az általa kidolgozott gimnáziumi tanterv.

Ebbõl adódóan Kármán szerint is az etika segítségével történik meg a nevelési cél kitûzése: Miként megfogalmazza: "A növendékek elé nem tûzhetni más célt, mint amire lelkiismerete mindenkit kötelez: az erényes életét." [458]

Mivel az ember céljai a történelmi fejlõdéssel együtt változnak, a pedagógiának az erényes élet olyan értelmû megfogalmazása lehet csupán az alapja, amely nemcsak a végcélt jelöli ki, hanem a hozzá vezetõ út egyes állomásait is. Ezeket a fejlõdési szakaszokat az akarat lélektani elemzésébõl kiindulva lehet meghatározni. Ezáltal Kármán az emberi cselekvés négy jellemzõ mozzanatát különbözteti meg oly módon, hogy mindegyikhez egy-egy erkölcsi eszmét rendel hozzá:

  1. érzékenység -- tökéletesség
  2. motiváció -- jóság
  3. elhatározás -- személyiség
  4. tett -- szentség.

Az eszmék kialakulásának ezen gondolatmenet szerint három fejlõdési foka van, melyek megvalósítása a pedagógia feladata:

  1. hatalmasság-sokoldalúság-összhangzóság = tökéletesség
  2. viszonyosság-törvényesség-jogosság = jóság
  3. állhatatosság-jellemesség-egyéniség = személyiség
  4. okosság-célszerûség-lelkiismeretesség = szentség

 

Ennek alapján építhetõ fel a neveléstudomány rendszere, melynek érzékenységgel kapcsolatos ága a gimnasztika, a motívumok helyes irányításával foglalkozik a hodegetika, vagy vezetés tana, az akarati cselekvésekre vonatkozó terület a taktika, a cselekvés végsõ motívumaira irányuló rész a didaktika.

A történeti fejlõdést - miként láttuk - Kármán az erkölcsi fejlõdés fokozataiként értelmezi. Ennek oka - fogalmazza meg Willmann gondolataival összhangban - hogy "korunk pedagógiai elmélkedésének egyik alapvonása az a meggyõzõdés, hogy a növendéknek a szellemi fejlõdés azon fokozatain kell áthaladnia, melyeken át maga az emberiség mûvelõdése a mai állására jutott." [459]

Ennek szellemében a "népélet történelmi alakulása" három szakaszra osztható:

 

I. a törzsi vagy atyafisági kor
II. rendi kor
III. nemzeti kor.

 

E korszakok tovább oszthatók az elõkészület és a teljes kifejlés fokára, így összesen hat kultúrtörténeti fok különíthetõ el egymástól.

Ez a felosztás jól érvényesül az általa kidolgozott a gimnáziumi tantervi anyagában is:

 

I. Honfoglalás (Attila, Árpád)
II. Az ország berendezése (Szt. István, Szt. Gellért, Szt. László)
III. Megpróbáltatása az idegen erõ által (tatárjárás)
IV. A magyar lovagkor (Anjouk)
V. A nagy nemzeti küzdelmek (Hunyadi, Rákóczi)
VI. A nemzeti állam kialakulása (Széchenyi, Kossuth, Deák)

 

A nevelési folyamattal, a nevelés feladataival kapcsolatos fejtegetéseiben a hagyományos herbarti felfogást kapcsolja össze saját etikai-történetfilozófiai felfogásával: Ennek megfelelõen a nevelésnek Kármán is három alapvetõ területét különíti el, ezek a testi, erkölcsi és értelmi nevelés. A testi nevelés két fõ feladata: a) a test ápolása (diatetika), b) a test gyakorlása (gymnastika). Az egyén erkölcsisége a társas együttélés során bontakozik ki, ez adja az erkölcsi nevelés fontosságát, melynek során a növendék egyéni életét alá kell rendelnie a közös nemzeti élet céljainak.

Ehhez egyrészt olyan módon kell kialakítani a gyermek környezetét, úgy kell irányítani életét, hogy elérjék azt a kívánatos eggyéolvadást, ami az erkölcsiség alapja. Másrészt a növendék akaratára gyakorolt hatással meg kell erõsíteni az olyan befolyások ellen, melyek útját állják a tudatos kötelességteljesítésnek.

A legszélesebben értelmezett nevelési terület az értelmi nevelés (oktatás), amely a nagy emberi célok eléréséhez, a nemzeti, társadalmi feladatok megoldásához szükséges, a nemzedékek hosszú sora által létrehozott értékek és teljesítmények eredményeinek számontartása, megõrzése.

Ez a közvetítési folyamat a mûvelõdés; ami nem más, mint az emberiség, a nemzet, az egyes társadalmi rétegek fáradozása az értelmi javak elõteremtése érdekében. Ennek eredménye a mûveltség; amely ezen munkálkodás eredményeinek ismeretét és megfelelõ méltatását jelenti. Ezzel függ össze az oktatás legfõbb feladata, hogy a növendék lelkét kimûvelje, azaz mûveltté tegye.

Ezzel összefüggésben határozható meg a mûveltség tartalma (általános és szakmûveltség), kezdõdhet el az oktató eljárásra, a módszerre vonatkozó vizsgálódás, melynek szintén magán kell viselnie az erkölcsi törekvés jellegét.

A mûvelõdés folyamatának vizsgálata során alakíthatók ki a tantárgyak megalapozására szolgáló mûveltségi körök, melyek a középiskolai esetében három "érdekkörbe" oszthatók:

 

1. Nyelvi és irodalmi tanulmányok, melyek feladata, hogy a növendék elmerüljön "a gondolat és érzület világába, melyben õseinek eszmei hagyományait tiszteli".

2. Mûszaki és természeti tanulmányok, melyek által a növendék "ismerje meg a javak bõségét, melyet számára felhalmozott a múlt", melyek segítségével a jövõben is munkálkodhat.

3. Történeti és erkölcsi tanulmányok, melyek segítségével felfogja a nemzeti közösséghez való kapcsolatát és társadalmi hivatását.

 

Fináczy Ernô pedagógiája

Fináczy Ernô (1860-1935) a magyar neveléstudomány kiemelkedõ alakja, 1901-tôl Lubrich utódja a pesti egyetem neveléstudományi tanszékének élén,

Érdeklõdésének középpontjában már fiatalon a modern középiskola megteremtésének kérdései álltak, ezzel függöttek össze elsõ jelentõs mûvei: "A francia középiskolák múltja és jelene" (1890), "A magyarországi középiskolák múltja és jelene" (1896). Ez az indulás alapvetõen meghatározta további munkásságát. Bár évtizedeken át számos tanulmányt, könyvet írt a pedagógia fõbb elméleti kérdéseirõl, érdeklõdése középpontjában mindvégig a neveléstörténet állt.

Ezzel kapcsolatos elsõ nagyszabású vállalkozása 1899-ben, illetve 1902-ben látott napvilágot két kötetben "A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában" címmel.

1906-ban jelent meg "Az ókori nevelés története", 1914-ben következett "A középkori nevelés története", 1919-ben látott napvilágot "A renaissance-kori nevelés története", 1927-ben "Az újkori nevelés története", végül 1934-ben a "Neveléselméletek a 19. században".

Fináczy Ernô, a pesti egyetem pedagógiaprofesszora a Magyar Pedagógiai Társaság 1914. évi közgyûlésén elnöki megnyitójában hangsúlyozta: "A herbarti pedagógia fölött akár mesterének szabadabb fogalmazásában, akár a tanítványok aprólékosságig menõ kidolgozásában tekintjük, eljárt az idõ. Csupán herbarti alapon nyugvó pedagógia ma már lehetetlen." 

Neveléstudományi koncepcióját az "Elméleti pedagógia" címû könyvében fejtette ki legteljesebben, amely 1937-ben, halála után jelent meg tanítványai gondozásában.

Mûvében az elméleti pedagógiát a herbarti rendszerezési elveknek megfelelõen két alapvetõ részre osztja: a teleológiára és a metodológiára.

A teleológia a nevelés céljellegû filozófiai megalapozását adja, a metodológia feladata pedig annak megvilágítása, hogy mik ezen elmélet szempontjából a nevelés részei, eszközei. Részletesen szól a testi, értelmi, erkölcsi nevelés alapkérdéseirõl, melyek összessége adja felfogása szerint az eszközök vagy funkciók tanát.

Fontos szerepet tulajdonít a világnézet és nevelés kapcsolatának, amit a mû bevezetõ fejezetének címe "Világnézet és nevelés" is kifejez. Meggyõzõdése ugyanis, hogy a nevelés céljának és fogalmának elemzése elõtt elengedhetetlenül szükséges egy határozott világnézeti álláspont kiválasztása, amelyre egy egész neveléstan felépíthetõ.

Keresztény elkötelezettségébõl adódóan a számára igazán értékes világnézet az, amely állandó, abszolút értékes célt szolgál: ez az idealizmus, melynek két sarkpontja van: a vallás és a nemzet. Ezért pedagógiáját az eszmények világában található, teljesen tökéletes abszolút értékekre: a szép, jó, igaz eszményére alapozza.

A nevelés céljának megfogalmazása elõtt Fináczy szükségesnek érzi a nevelés fogalmának meghatározását, ami Lubrich és Kármán szellemében a következõképpen hangzik: "a nevelés nagykorúaknak kiskorúakra való egyetemes és tervszerû ráhatása avégbõl, hogy a fiatal nemzedék majdan egyéni és nemzeti feladatainak, egy erkölcsi cél mértéke szerint, tudatossággal és szabadsággal megfelelhessen". [462]

A nevelés célja idealista alapállásából adódóan kettõs természetû. Az elsõ a nevelés eszményi célja, mely felveti, miben keresendõ az erkölcsi tökéletesség. A válasz: ezt az ember az abszolút értékeknek a jónak, a szépnek és igaznak a megismerésében és azok tudatos megvalósítására való törekvésben találhatja meg.

Miután azonban a cél nem lehet többirányú, a nevelés szempontjából legfontosabbat kell kiválasztani, és annak kell a másik kettõt alárendelni. Ez a legértékesebb tulajdonság a jó, a valódi jóra irányuló szabad akarat, ami értékesebb a kimûvelt észnél és az ízlésnél. Ez a végsõ érték, amely az erkölcsi jellemet adja. Ennek alapján fogalmazható meg a nevelés szûkebb célja: "az egyént arra képesíteni, hogy a jót szabad akarattal megtegye, mind az egyén, mind a társadalom tökéletesedése érdekében". 

A tökéletesség megközelítésének lehetõségét az alapvetõ erények összhatásában látta. Ezek:

  1. Az önuralom erénye - a szellemiség uralmát jelenti az érzékiség felett - az akarat erénye.
  2. Az igazságosság erénye - az objektív értékelés képessége - túlnyomórészt az értelem erénye.
  3. A szeretet - a felebarátaink iránti emberséges viselkedés képessége, melynek segítségével képesek vagyunk saját érdekeink rovására is áldozatot hozni - elsõsorban az érzelem erénye.

A központi célgondolatból adódóan a nevelés részeinek (eszközeinek) és a nevelés céljának szoros egységben kell egymással állni. Ezek a testi, értelmi és erkölcsi nevelés, amely sajátosságait részletesen kifejti, valamint az esztétikai nevelés, ami mindhárom funkcióban benne foglaltatik, ezért ezzel külön területként nem foglalkozik.

A testi nevelést két részfeladatra osztja: Egyrészt a testi egészség fenntartása az ápolás útján történik, amely gondoskodik arról, hogy a gyermek életfolyamatai szabályosan menjenek végbe. Másrészt a gyermeki szervezet fejlesztése, erõsebbé tétele, edzése - az ezzel kapcsolatos gyakorlás - fontos az akarat nevelése szempontjából is, melyben a nevelés két funkciója, a testi és erkölcsi nevelés kapcsolódik össze.

Az értelmi nevelést Fináczy is azonosítja az oktatással, ezért az szorosan kapcsolódik oktatáselméletéhez, amit külön mûben, 1935-ben kiadott "Didaktiká"-jában dolgozott ki. A nevelés céljában megfogalmazott alaptételek - erkölcsi végcél, vallási alap, nemzeti szempont - következetes érvényesítésére törekszik az oktatás anyagának kiválasztásában is.

Felfogása szerint a szorosabb értelemben vett erkölcsi nevelés elsõsorban az akarat nevelését jelenti.

 

Weszely Ödön pedagógiája

A XX. századi magyar neveléstudomány egyik sokszínû, gazdag életmûvét megalkotó gyakorlati és elméleti szakembere Weszely Ödön (1867-1935). Több évtizedes - különbözõ iskolatípusokban eltöltött - gyakorló tanári munkássága után 1910-ben lett a pesti egyetem magántanára. A század elsõ évtizedében jelentõs szerepet játszott - a város kiemelkedõ polgármestere - Bárczy István munkatársaként, a fõváros iskolaügyének korszerûsítésében (a szakfelügyelet újjászervezése, tantervi munkálatok stb.).

 

1918-tól a pozsonyi, majd annak átköltözése után a pécsi egyetem pedagógia professzora. A magyar gyermektanulmányi mozgalomnak létrejöttétõl kezdõdõen szorgalmas munkatársa, szervezõje és aktív vezetôje.

 

A herbartiánus pedagógiai alapokon nyugvó elméleti pedagógiájának körvonalait az 1909-ben kiadott "A modern pedagógia útjain" címû tanulmánykötetében fogalmazta meg. Ezt fejlesztette tovább fõmûvében az 1923-ban megjelenõ "Bevezetés a neveléstudományba" címû munkájában.

 

Weszely Ödön a legkövetkezetesebb hazai követõje annak a késõi herbartiánus - elsõsorban Reinre jellemzõ - törekvésnek, amely a századforduló táján, elsõsorban a gyermektanulmány és a reformpedagógia erõteljes kihívásaira és kritikájára válaszolva - a hagyományos koncepció fõbb, értékálló elemeit megõrizve - számottevõ tartalmi korszerûsítésbe kezdett.

Rein törekvéseirõl maga Weszely is elismerõen nyilatkozik a német mester munkásságát méltató tanulmányában: "Munkájának egész koncepciója olyan, hogy abban minden modern törekvést is belefoglal. A szociálpedagógia eszméit, a mûvészi nevelés kérdését, a kézimunka intenzív felkarolását éppúgy beilleszti a rendszer kereteibe, mint a gyermektanulmányt, a koedukációt, a szabad egyetemet, s a többi reformkérdést, melyek mindegyikének Rein egyik buzgó harcosa". [465]

Ezzel magyarázható, hogy Weszely pedagógiai koncepciójának megalkotása során következetesen kitart azon alapvetõ herbarti rendszerezési szempont mellett, mely szerint a pedagógia - a nevelés tudományos elmélete - két segédtudományra, az etikára és a pszichológiára alapozottan értelmezhetõ. Az etika, a nevelés céljaival áll összefüggésben, a pszichológia pedig a nevelési folyamat gyakorlati lépéseinek megtervezéséhez nyújt segítséget, ez a módszerre vonatkozó segédtudomány.

Weszely ezt az alapgondolatot annyiban fejleszti tovább, amennyiben a századforduló után megjelenõ új igények szükségessé tették a hagyományos segédtudományok terjedelmének kiszélesítését.

"A nevelés célja tehát a kultúra, mert a kultúra segítségével képes az ember emberhez méltó magasabb rendû életet élni, a kultúra segítségével képes magasabb élethivatását fölismerni, célokat kitûzni, s ezeket a célokat elérni". [467]

Weszely pedagógiai koncepciójának másik jellegzetes eleme a nevelés értékelméleti megalapozásának hangsúlyozása.

Ennek létjogosultságát a következõkben fogalmazza meg: "Ha a neveléstudomány ki akarja tûzni a nevelés céljait s fölépíteni a célok egy következetes és harmonikus rendszerét, a célok megállapításánál azt kell mérlegelni, hogy mi az, ami a jövõ nemzedék szempontjából értékes. [...] A neveléstudománynak itt az érték fogalmával van dolga. Meg kell állapítani mi az érték, hány félék az értékek, s a sokféle értéknek egy rangsorát megszerkeszteni". [468] Ennek alapján a következõ értékrendszert állítja fel:

  • Reális értékek: Szükséges Hasznos Élvezetes
  • Ideális értékek: Igaz Jó Szép

A kultúrpedagógiai felfogás szellemében Weszely a kultúra egyes területeit, azok értékvonatkozásait és normatív tudományokkal való kapcsolatát az alábbiak szerint összegezi:

 

 

A neveléstudomány nemei

Érték

Normatív tudomány

I.

Testi nevelés

Egészség

Egészségtan

II.

Technikai nev.

Ügyesség

Technológia

III.

Gazdasági nev.

Hasznosság

Gazdaságtan

IV.

Társad. nev.

Méltányosság

Szociológia

V.

Állampolgári nevelés

Hazafiság

Jogtud. és polit.

VI.

Erkölcsi nevelés

Etika

VII.

Tudományos nevelés

Igaz

Logika

VIII.

Esztétikai nevelés

Szép

Esztétika

IX.

Vallási nevelés

Hit

Teológia

X.

Hivatásra nevelés

Munka

Szaktudományok

 

Rein törekvéseivel összhangban Weszely pedagógiai koncepciójának további sajátos eleme az a törekvés, amelynek szellemében a századforduló új pedagógiai irányzatait, reformpedagógiai koncepcióit, a gyermektanulmány és a korszerû lélektan új kutatási eredményeit is integrálja a kultúrpedagógiai felfogás szellemében totális hatásrendszerként értelmezett pedagógiai rendszerébe.

 

Forrás: Pukánszky-Németh - Neveléstörténet

http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/09.03.html