Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pedagógia 13 - Tolsztoj

Ifjúkora

Tolsztoj az iskolai pedagógia területét természetesen messze meghaladja. Ami őt erre a területre vitte, az élet, az erkölcs és a művészet olyan sajátos belső egységéből fakadt, hogy iskolai tevékenységének és gondolatainak megértése csak az ember mélyebb megismerésével lehetséges.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf[298] 1828. augusztus 28-án (mai időszámítás szerint szeptember 9-én) Moszkvától délre, Tula közelében, Jasznaja Poljana faluban született. A Tolsztoj család a nem állami szolgálatot teljesítő, független orosz földbirtokosréteghez tartozott. A korán elárvult gyermekeket nagynénjeik a kor urasági házaiban szokásos franciás manière-ben nevelték.

Patriarkális erkölcsösség, vallásos szellem és az emberi jóság példái hatották át a kisfiú első éveit. Tizenhárom éves korától egyik nagynénjénél, Kazanyban nevelődött, az egyetemi felvételi vizsgára készült. Az ifjúkorba való átmenet idején ébredt fel benne először az önálló utakra lépés sugalma, s az is, hogy teljesen az evangélium szerint éljen, lemondásban és szeretetben.

Élete Jasznaja Poljana, Szentpétervár és Moszkva közt zajlik, nem találja helyét. A tanulmányait lezáró jogi vizsgára készül, részben le is teszi. Regényeket olvas, zongorázik, lovagol, cigánytársaság, vadászat, kártya tölti ki napjait. Élesen figyeli önmagát s 17 éves korától – majdnem megszakítás nélkül – élete végéig rendszeresen naplót vezet. Mindent erkölcsi szemmel lát, legfinomabb lelki rezzenéseit is felszínre hozza. A hibákkal elkeseredetten küzd, bukásait mélyen bánja. De a szociális hajlam is erősen él benne. Első gondolata: segíteni a paraszt műveletlenségén. 1849-ben iskolát szervez, melyben a család főkomornyikja, Foka Gyemidics tanított, néha maga Tolsztoj is, betűvetést. Ez az iskola 1851 tavaszáig állt fenn.

Kártyaszenvedélye és a rossz szokások elől a Kaukázusba s a katonai életbe menekül. A kaukázusi hegyek fensége megutáltatja vele a társadalom és a civilizáció természetellenességeit. Isten akaratának adja át magát s ez az érzés továbbkíséri egész életén. Kezdi érezni az önszeretet és hiúság, a gyönyörre és dicsőségre vágyás helytelenségét. A katonatiszti élet kisszerűsége is igen kínozza. Folyton jót akar tenni, és újra a rosszba merül: bor, kártya, nők. A végleges elzülléstől hivatásának feltörő tudata óvja meg. "Van bennem valami, ami azt hiteti el velem, nem azért születtem, hogy olyan legyek, mint a többiek."

Már első műveivel ("Gyermekkor", 1852., "Rajtaütés", 1853.) teljes elismerést aratott, a legjobban honorált írók közé futott be, s most nemcsak életmódja, hanem hirtelen felfedezett műveletlensége is keseríteni kezdte. "Majdnem teljesen tudatlan vagyok. Amit tudok, azt úgy-ahogy, magam szedtem fel, hézagosan, összefüggés nélkül, nem ésszerűen, és így is keveset." Heves lelki válságon ment keresztül. Megindult az a belső harc, amely élete végéig fog tartani: világi igényei (dicsőség, jólét, boldogság) és aszketiko-szociális vágyai (mások javára élés, elvonulás, szegénység) között.

A jót-tevésnek rendeli alá törekvéseit. "Életemben a legfőbb célom mások java." Új vallást akar alapítani, "Krisztus vallását, de megtisztítva a hittől és titokzatosságtól, praktikus vallást, mely nem jövő boldogságot ígér, de boldogságot nyújt a földön." Az irodalmi hírnév fokozatosan hatalmába veszi. Az írást is a másoknak teendő jó szolgálatába kívánja állítani. Ezért kell művelnie magát. A krími háború befejeztével a szentpétervári helyőrségbe rendelték, s kezdett megismerkedni a főváros irodalmi köreivel. Fellépése – hiszen a frontról jött – esetlen, a társasági s az irodalmi szokásokat nem ismeri, "vadember" benyomását kelti. "Érzem a szükségletet: tanulni, tanulni és tanulni." De nem tud a fővárosi világhoz és az írókhoz alkalmazkodni, többször összekap Turgenyevvel és a "Kortárs" más íróival.

Miután megszabadult a katonaságtól, 1857-ben fél évig tartó külföldi utat tett, hogy megismerje Európa haladottabb kultúráját – s egy guillotine-kivégzés látványában részesült Párizsban. Kételkedni kezdett a "haladás" igazságában. "Nem vagyok politikai ember. Erkölcs és művészet" – írja még a jelenet hatása alatt. "Emberi törvény – ostobaság! Való igaz, hogy az állam – összeesküvés, nemcsak arra, hogy kizsákmányolja, hanem főleg arra, hogy erkölcsileg megrontsa a polgárokat."

Luzernben rendkívül lehangolta a gazdag angol szállóvendégek viselkedése: egyetlen fillért sem ejtettek a vándorénekes kalapjába, aki félóráig szórakoztatta őket, sőt ki is nevették. Utána eredt, visszavitte, az előkelő szállodában a legjobb pezsgőt rendelte neki, s hosszan elbeszélgetett vele; miatta még a személyzettel is összeveszett, kész lett volna verekedni, leszidta a "rühes" svájci köztársaságot.

De otthon is csalódás várta. Az embereket az ötvenes évek végén a küszöbön álló szociális és politikai reformok ügye tartotta izgalomban. Tolsztoj etikai-morális elbeszélései ("Luzern", "Albert", "Három halál", "Családi boldogság") már nem keltettek semmiféle feltűnést. A demokrata írók kifogásolták, hogy a nagy szociális kérdések helyett morális problémákkal foglalkozik. Mindez kiábrándította "a politika piszkos áradatától" áthatott irodalomból s csak annál inkább ragaszkodott saját, belső sugallataihoz. Szakított a "Kortárs" Csernisevszkij vezette írói körével, de a maga eddigi írói tevékenységétől is elfordult: a hangsúly áttolódott az erkölcsre, énjének másik igazi felére. Mások dolgos életét csak ábrázolni – "aljasság" "Soha többé nem írok regényeket." Nem lehet bezárkózni a költészet világába, részt kell venni a társadalom életében.

 

Hogyan lett pedagógussá?

A Nyugat haladottságában való csalódás után a civilizáció helyett az ember felé fordult. A nép és a gyermek világa iránti ösztönös vonzalma ekkor, az ötvenes évek végének népművelő lelkesedésében elemi erővel tört felszínre. Erkölcsileg az előkelő osztály felett állónak látta az orosz népet, amelynek verejtékes munkája teszi lehetővé az ő gondtalan, bűnös életét. A város helyett a néptől várta, hogy felvilágosítást adjon arról, amiben a "haladás" tévedett. Hogy mire kell tanítani, arra nem a tudálékos írók – ő maga sem –, hanem a természeti ember mutatja majd meg az utat. A nép, a gyermekkor és az iskolai tevékenység iránti vonzalma megint a gyermekekkel való foglalkozáshoz vitte vissza.

Pedagógiai szakismeretei még nem voltak. Rousseau "Émile"-jét mély beleérzéssel olvasta – az író medalion-arcképét tizenöt éven át a nyakában hordta –, de munkája megkezdéséhez a legnagyobb indítást Berthold Auerbach, német népies író 1851-ben megjelent "Neues Leben" c. könyvének köszönhette. A regény fő alakja egy 1848-as forradalmár gróf, aki az üldözés idején Eugen Baumann néven falusi tanítóként működik. Tolsztojnak nagyon tetszett ez a meggyőződését szilárdan tartó, jellemes, a faluban és az iskolában is saját tapasztalataira utalt, tetterős ember.

Most már nem felülről, mint jóakaratú földesúr, hanem a nép közé menve, az ügynek élő egyszerű tanítóként szervezte meg az oktatást, – mint Eugen Baumann. Auerbach elvei elméleti állásfoglalásának kibontakozását is elősegítették. Tolsztoj irtózott az iskola és a tanítás bármiféle előre meghatározottságától. "Egyetlen szisztémám abban áll, hogy ne legyen szisztémám" – írja. Szabjon meg mindent a nép és a gyermek, akik iránt teljes a bizalma. A nép kívánságaira kell figyelni, a népet erkölcsi kérdések mélyen érdeklik: "az kell neki, amivel benneteket a ti életetek és tíz, munkában nem eltompult nemzedéktek megismertetett. Ti ráértetek keresni, gondolkodni; hát adjátok meg neki azt, amit kiverítékeztetek, neki nem is kell egyéb."

A tanítás 1859 őszén valóban megindult a Jasznaja Poljana-i emeletes kúria melletti épületben. Tolsztoj néhány "mestert", obsitost, írni-olvasni tudó értelmesebb jobbágyot alkalmazott, akik az összegyűlt, mintegy ötven gyermeket vele együtt s az ő útmutatásai szerint oktatták. Néhány havi tanítás után komolyan foglalkozni kezdett a népoktatás tágabb, szervezési kérdéseivel is. Társadalmi egyesületet akart létrehozni a népi iskolaügy fejlesztésére, mivel az állam a nép igazi iskoláját képtelen megteremteni.

Ismerősei, barátai a pedagógiába merülés miatt különcnek tartották, hiszen ő már az irodalom nagy reménységének számított. Tolsztojt ez nem zavarta. A keresgélő nyugtalanság szertelen tíz esztendeje után a nép gyermekeivel való foglalkozásban az első, őt teljesen igénybe vevő és kielégítő tevékenységre lelt. "Ez volt egész életem, kolostorom, templomom, ahová az élet minden nyugtalansága, kétsége és kísértése elől menekültem és megmenekültem."

Az iskola, amely didaktikai tehetsége kibontakozásához megfelelő teret nyújtott, egyúttal önnevelésének felemelő, rajongva szeretett, művészi eszközévé lett. Őserejű esztétikai formáló érzéke jutott kifejezésre mind önmaga nevelésében, mind általában a gyermekekkel való foglalkozásban.

Az első iskolaév befejeztével alkalma nyílt arra, hogy Európa iskolaügyével megismerkedjék. Kilenc hónapot töltött utazással, közben a Jasznaja Poljana-i iskolát a tanítók maguk vezették.

Berlin, Lipcse, Kissingen iskoláit látogatja. A szász iskolákról igen rossz a véleménye. "Voltam az iskolában. Szörnyű. Ima a királyért, verés, minden bemagolva, megfélemlített, eltorzított gyermekek." Kissingenben Julius Fröbellel, a híres nevelő (Friedrich Fröbel) unokaöccsével ismerkedett meg. Előtte kifejezte azt a gondolatát, hogy a haladásnak a népművelésből kell kiindulnia, és Oroszország ebben a németeknél messzebbre fog jutni, az orosz még romlatlan nép. Itt kerítette hatalmába Tolsztojt a kísérleti, tapasztalati pedagógia gondolata. A "nevelő momentum" zsarnokivá tette az iskolát – mondja.

Sok pedagógiai könyvet szerez be és küld haza. Járt Frankfurtban is. A német iskolák megismerése után az a véleménye, hogy Nyugaton mindenre tudnak kész receptet, eljárást, "az emberi természet fejlődésére minden oldalon kész, változatlan formákat alkalmaznak."

Útja további állomásai: Marseille, Genf, Nizza, Firenze, Livorno, Nápoly, Róma, majd ismét Marseille – amelynek iskoláit igen rossznak látja –, Párizs, London, ahol az iskolák látogatásán kívül a parlamentben Dickens-nek a nevelésről mondott beszédét hallgatja meg. Herzennel is megismerkedik. Brüsszelben az anarchista Proudhont keresi fel. Weimar, Jena – itt V. Stoy iskoláját nézi meg, és a legérdekesebb, majdnem az egyetlen életteljes német intézetnek mondja. Drezda, majd Berlin, itt ismerkedett meg Auerbachhal. Ezzel lépett be hozzá: "Ich bin Eugen Baumann." Megismerkedik Diesterweggel is, akit hideg, lélektelen pedánsnak talál. Végül az iskolákról készített rengeteg feljegyzésével 1861 tavaszán hazatért.

 

Tolsztoj iskolája

Első dolga volt, hogy a Jasznaja Poljana-i iskola folytatására és egy pedagógiai folyóirat kiadására hivatalos engedélyt szerezzen.

A Jénából magával hozott fiatal német tanító mellé igyekezett ismerősei útján munkatársakat toborozni. A Moszkvai egyetemről zavargások miatt egy évre kizárt diákok közül többen hallgattak rá, s másokat is sikerült beszerveznie. A jobbágyfelszabadítással kapcsolatban a földmegváltási ügyekben kerülete (Krapivna) negyedik körzetében békebírónak nevezték ki, ami alkalmat adott arra is, hogy szélesebb iskolaszervező tevékenységbe kezdjen. Az év őszén az ő kilencezer lakosú körzetében 21 iskola keletkezett "mégpedig egészen szabadon" – írja. Maga dolgozta ki a szabályzatot és irányította a tanítók munkáját.

A Jasznaja Poljana-i központban élénk pedagógiai élet folyt.

Tanultak, tanítottak, szombatonként rendszeresen összejöttek tapasztalataik megbeszélésére, olvastak, kísérleteztek, cikkeket írtak a "Jasznaja Poljana" címen 1862 januárjával megindult folyóiratba.

Tolsztoj a "filozófiai" helyett az "empirikus" pedagógia művelését tűzte ki céljául. Ellensége az absztrakt elméleteknek, amelyek elszakadnak az élettől és a nép szükségleteitől. De ezen is túlmegy: csak a nép és a gyermek ítéletét ismeri el mértékadónak.

Alapgondolata szerint maga az élet az, ami művel, az iskola is csak ennek része. A parasztgyermekek élete, otthoni világa adja fel a kérdéseket s a tanító kötelessége ezekre feleletet adni.

Iskolája, amelyben eleinte semmi sem volt megkötve, a tanulók közreműködésével bizonyos formát mégis felvett. Három osztály volt, összesen kb. negyven, 7-13 éves növendékkel, négy tanítóval és egy bejáró hitoktatóval. A gyermekek kívánságai szerint folyt a tanítás, némi ebédszünettel, egész nap.

Padok nem voltak, mindenki oda telepedett, ahol helyet talált. Otthonra nem kaptak feladatot.

Ha a tanító magyarázata tetszett, akár három órát is foglalkoztak a tárggyal, viszont joguk volt elmaradni arról az óráról, amelyik nem tetszett nekik. Akkor jöttek és mentek el az iskolából, amikor akartak. Büntetés nem volt, mégis minden magától rendbe jött, kialakult az órarend. Rendetlenkedés nem fordult elő. Állandó tárgyak voltak: olvasás-írás, számolás, hittan. Voltak beszélgetések a történelem, földrajz, természetrajz köréből, volt rajz és ének.

Tolsztoj az iskolát jól fel is szerelte, fizikai szemléltetőeszközöket, a kísérletekhez szükséges kellékeket, ásványokat, herbáriumot, rovartani gyűjteményt szerzett be és gyűjtetett.

Sokszor a kertben, erdei kirándulás közben, a tó partján folyt a tanítás. A módszert előre nem állapították meg. A gyermekek természetes érdeklődésének teljes szabadsága miatt a tanítónak saját tapasztalata, kísérletezése útján kellett megtalálnia a figyelmet lekötő, eredményes eljárást.

Tolsztoj leírása szerint az iskola reggeli képe a következő. A gyerekek a tanító belépésekor nagy zsivaj közt "kicsi a rakás"-t játszanak. Ebbe a tanító nem is szól bele, ellenben megkezdi az előző nap olvasott könyvek szétosztását azoknak, akik utána mennek a könyves szekrényhez. A "rakás" lassan leolvad, most már a könyvekért tülekednek, majd mindenki helyet keres, elmerül az olvasásban és helyreáll a csend. Akit még a harc hevít, arra az olvasók rászólnak. Olvasás közben teljes a nyugalom, egymást nem zavarják.

Természetesen nem folyt minden Tolsztoj eredeti elképzelései szerint, de az eredmények így is szembeszökőek voltak. A gyermekek az iskola helyesen kialakult szellemében jól érezték magukat, szívesen jártak, s kivétel nélkül és gyorsan elsajátították az alapismereteket. Az iskolát látogató pedagógusokat különösen meglepte a tanulók szelleme, "napi 7-8 órán át való makacs, önkéntes tanulásuk, friss és megelégedett külsejük, az állandó gondolkodási munka, amely minden gyermek arcocskáján észrevehető". Tolsztoj szerint az a rend, amelyet a gyermekek teremtenek, "sokkal jobb és szilárdabb annál, amelyet mi kigondolunk."[299]

Az írásművész-pedagógus szívéhez legközelebb a gyermekek fogalmazási képességének kipuhatolása állt. "Ki kitől tanuljon írni: a parasztgyerekek tőlünk vagy mi a parasztgyerekektől?"[300] című cikkében elbeszéli, hogyan jött rá a fogalmazástanítás helyes módjára. Egy kiválasztott közmondás alapján két tehetséges tanulója, a tízéves Fegyka és a tizenkét éves Szjomka a témára igen jól sikerült népi történetet szerkesztett. Tolsztoj csak megindította a képzeletüket, azután már a gyermekek bővítették, javították a mesét. Abból, amit ő mondott, egyes dolgokat elutasítottak mint nem természetest, másutt jobban kiszínezték a cselekményt. Ösztönszerűen a művészit és arányost tartották meg. Lázasan diktáltak Tolsztojnak, aki az írás feladatát magára vállalta. Azután az egész osztály segített. A történeten szépség, igazság, mérték uralkodott. Tolsztoj kijelenti, hogy az egész orosz irodalomban nincsen fogható Fegyka alkotásának néhány részletéhez.

Arra az eredményre jut, hogy a szép, igaz és jó a gyermekben természetes, eredeti harmóniában van.

Hiba az, hogy a gyermek mesterséges fejlesztésére törekszünk, ahelyett hogy belső fejlődésének összhangját tartanók szem előtt. A nevelők a felnőtt "tökéletességének" hazug eszményére tekintenek s türelmetlenek a gyermekkel szemben, akinek igazában szabadság kell és tőlünk csak az az anyag, amellyel belső harmóniáját saját maga minden oldalról kiegészítheti.

A fogalmazás tanítására a következő szabályokat ajánlja: nagy és különféle anyagot kell a gyermek elébe tárni, hogy szabadon választhasson; olvasmányul és mintaként csak gyermeki alkotásokat adjunk a kezébe (evégből ki is nyomatta a tanulók szerkesztette történeteket), mert ezek a felnőtténél, még a művészénél is mindig igazságosabbak, szebbek és erkölcsösebbek; a kész fogalmazvány átnézésénél soha a füzet tisztaságára, a szépírásra, helyesírásra, mondatszerkesztésre ne tegyünk megjegyzéseket; a téma művészete a legnehezebb, ennek fokozatos kialakítására kell ügyet vetni: több képzet, gondolat közül a legtalálóbbat kiválasztatni, ehhez a legjobb szót és ennek helyét megtaláltatni, vigyázva arra, hogy ne legyen feleslegesen ismétlődő szó; végül, hogy a gondolkodás és a leírás technikai nehézsége kölcsönösen ne zavarja egymást.

 

Pedagógiai eszméi

Új gondolatainak Tolsztoj a "Jasznaja Poljana" hasábjain rögtön kifejezést is adott. "A népoktatásról"[301] szóló cikkében megállapítja, hogy a nép akar művelődni, de azzal a művelődéssel, melyet a jelenlegi művelők nyújtanak neki, mindig szemben áll. A középkornak könnyű volt tudnia, mit és hogyan tanítson: a hit ereje és a tudás kétségtelensége adott jogot arra, hogy erőszakkal műveljék a népet. Mi az alapja ma a kényszerítésnek? Valóban jogos csak a vallásos nevelés kényszerítő jellege, mert a kinyilatkoztatás tényére épül. A vallás azonban a nevelésnek ma csak kis részét befolyásolja. A filozófusok saját teóriájukat szabják ki a nevelésre is. Az egymással harcoló filozófiai irányok nem döntik el, mi az igazság, közös csak az bennük, hogy a pedagógus filozófusok meg akarják szabadítani az iskolát a történeti kötelékektől, és ki akarják találni, mi kell általában az embernek. Maga az iskolai tapasztalat szintén nem igazolhatja a kényszerítés jogosságát, hiszen még nem volt alkalmunk a szabad iskola kialakította módszereket látnunk. A német iskola a "Gehorsam" és "Ruhe" gyermekkínzó intézménye. A nép az iskolától undorodik, elvégzése után könyvet többet nem vesz a kezébe.

Az iskola álnokságra, csalásra nevel és elbutít, mert a gyermekek csak mechanikusan bevágott ismereteket szereznek. Úgy szervezik az iskolát, hogy a tanítónak legyen jó, nem a gyermeknek. Fel akarják állítani az örökké érvényes legjobb módszert, mechanizálni az oktatást.

A gyermek az iskolában fél, fáradt és unatkozik, a lélek "iskolai állapotába" kerül. Elveszti függetlenségét, önállóságát, s a tettetés, a céltalan hazugság betegségének tünetei kezdenek mutatkozni nála.

Az iskola fizikai károkat is okoz a gyermek fejlődésében, elszakítja a környezettől, elidegeníti az élettől, eltávolítja az anyjától. "Az iskola kényszerítő jellegű berendezettsége minden haladás lehetőségét kizárja", mert a tanító nem ismerheti meg tanítványai igazi szükségleteit.

Az iskola azonban nem maradhat el az általános haladástól. A művelődés eszközének kell lennie, de nem a kényszer, hanem a kísérlet és a tapasztalat helyének, pedagógiai laboratóriumnak, amelyben az új nemzedéket és szükségleteit megismerjük. Végül a történelmi érvet is fel szokták hozni: az iskola a társadalomnak és a kornak megfelelően folyton fejlődik és jobb lesz. Ez nem igaz, mert az iskola elmarad a társadalmi művelődés menetétől s egyre rosszabb lesz.

Nyugaton a nép nem is az iskolában, hanem főleg az életben szerzi meg műveltségét, a könyv, újság, társas élet, színház stb. révén. Oroszországban nincs a népoktatásnak története és nincs a népnek iskolája, ami azzal az előnnyel jár, hogy felhasználhatjuk az európai nemzetek tapasztalatait. De átvenni a mintákat, vagy a tudományban és a történelemben feleletet keresni kérdéseinkre nem lehet. Nem tudhatjuk, mit kell tudnia az embernek, nem tudjuk, mit kíván a nép művelődése – mondja Tolsztoj. A pedagógiának és céljának filozófiai meghatározása "lehetetlen, haszontalan és káros". Az iskolai művelésnek egyetlen módszere a kísérlet, egyetlen ismérve a szabadság.

A "Jasznaja Poljana" első számát megküldte Csernisevszkijnek, aki a "Kortárs"-ban éles bírálatot tett róla közzé.[302] Elfogadta a gyakorlat helyességét, dicsérte a kísérlet eredményes oldalait és a folyóirat mellékleteként kiadott kis, népies olvasmányok irodalmi értékét, de tiltakozott a szerkesztő elméleti állásfoglalása ellen, mintha a nép a művelődésnek ellenszegülne, és hogy a tanulás anyagát, módszerét nem lehetne megállapítani. Mi azt mondjuk a "Jasznaja Poljana" szerkesztőségének – írja –, hogy "mielőtt pedagógiai bölcsességével kioktatná Oroszországot, tanuljon ő maga, gondolkozzék, próbáljon határozottabb és logikusabb nézeteket szerezni a közoktatás terén. Érzései nemesek, törekvései kitűnőek; ez elegendő lehet a saját gyakorlati tevékenységéhez; iskolájában nincs verés, nincs szitok, ellenkezőleg, kedves a gyermekekhez – ez jó. De általános tudományos elvek felállításához szép érzéseken kívül még más dolog is kell: a tudomány színvonalára kell emelkedni, és nem megelégedni ilyen-olyan személyes megfigyelésekkel és holmi cikkecskék rendszertelen elolvasásával". Azt tanácsolja Tolsztojnak, hogy "határozza el magát: vagy nem ír elméleti cikkeket, vagy tanul, hogy képes legyen ilyeneket írni".

Általában a folyóirat visszhangja a "pedagógiai tavasz" derülátó közvéleményében semmiképp sem felelt meg Tolsztoj várakozásainak, az író eltévelyedését látták nevelési tevékenységében. Különösen negatív elméleti állásfoglalása szúrt szemet. De őt a támadások nem térítették le útjáról. Gyorsan válaszolt.

"Nevelés és művelés"[303] c. hosszú cikkében élesen elválasztja egymástól ezt a két tevékenységet. A művelés vagy művelődés mindazon befolyások összessége – mondja –, amelyek fejlesztik az embert, tágabb világnézetet és új ismereteket adnak neki. A művelődés szabad, ezért jogos és méltányos. A nevelés viszont egyik ember ráhatása a másikra azzal a céllal, hogy a neveltet bizonyos erkölcsi szokások elsajátítására rávegye. A nevelés nem szabad, hanem erővel való művelés. "A nevelés az erkölcsi zsarnokságra törekvés elvi megalapozása." "A pedagógia tárgyának csak a művelésnek kell és lehet lennie." Gyakorlatilag a nevelés a kényszerítés jogára épül. De honnan veszi azt a jogát? Nevel a család: ez természetes. Nevel az egyház: ez jogos, mert célja a másik ember örök boldogságát biztosítani. Nevel az állam: ez méltányos, mert megfelelően előkészített szakemberekre van szüksége. Ámde nevel a társadalom is, az egyetemen, a gimnáziumokban, a kerületi-városi iskolákban és a népiskolákban, a nevelőintézetekben, a panziókban – s nincsen más jogalapja az emberi ész gőgjénél. Ez a nevelés a nép tömegeivel szemben áll, s tőle teljesen idegen fogalmakat sajátíttat el vele. A gyermeket kínai fallal veszi körül, elszigeteli a nép s az otthon hatásaitól. Olyan embert formál belőle, amilyen az elrontott társadalomnak tetszik. A gyermek már alsófokon elromlik erkölcsileg, elgyengül fizikailag, a gimnáziumi diák az életben nem alkalmazható ismereteket kap s önhitté válik, az egyetemi hallgató megvetéssel és gőgös sajnálkozással tekint otthoni környezetére. Az egyetemen sincsen szabadság, az anyag meg van szabva, a vizsgák rendje nem jó, a professzorok kénye-kedve uralkodik, ők csalhatatlanok. Az "egyetemi képzettségűek" kasztját nevelik ki, "művelt, azaz ingerült, beteg liberálisokat", akik az életben semmire sem jók, senkinek nincs rájuk szüksége, nem is lesznek mások, mint a "szolgálat" emberei, literátorok és pedagógusok – hogy majd ugyanolyan hasznavehetetlen embereket csináljanak másokból is, mint ők maguk. Az európai egyetemi műveltség az orosz organizmusnak egyébként sem igazi tápláléka; saját táplálék kellene neki, de ezt nem ismerik el.

Tolsztoj szerint a művelő részéről a művelődőnek teljes szabadság biztosítandó. Az iskola nem intézet vagy helyiség, hanem "a művelőnek a művelődőre irányuló tudatos tevékenysége". Az iskola egyetlen célja: ismeretek közvetítése. Tisztán tudást kell nyújtania, nem átlépve a meggyőződések, hit és jellem erkölcsi világába, amely teljesen szabadon, önként formálódik ki. Az iskola felépítése se legyen elméletileg előre meghatározva, ne ilyen vagy olyan tudomány szükségességéből induljon ki, hanem csupán a tanítók ismereteiből. Jöjjön tanítani, ki amit tud. Ha a tanító a tárgyát érdekkeltővé tudja tenni, órái a növendéknek hasznosak lesznek. A tudomány megértésére "kellően felkészült" növendékek csak a rossz tanárnak kellenek. A nevelő hatás nem a tudományban, hanem a tudomány előadásában, a tanítónak tárgya iránti szeretetében rejlik. Azzal, hogy előadásaira eljárnak, a növendékek maguk döntik el, szereti-e és tudja-e tárgyát a tanár.

A Jasznaja Poljana-i kísérlet sok pedagógust vonzott a helyszínre. Ezek többnyire elragadtatással távoztak, és a látottak hatása alatt Tolsztoj meghökkentő elveit is hajlandóak voltak méltányosabban megítélni. A legkomolyabb bírálók közé tartozott Je. L. Markov, a tulai gimnázium tanára. Az "Orosz Hírnök"-ben ("Russzkij vesztnyik") elismerte az iskolai kísérlet nagy eredményeit, de megállapította, hogy Tolsztoj túlságosan gyökeres formában akar javítani, mindent elölről kezd és nem törődik mások pedagógiai kísérleteivel. Helyes a tanítás önálló, szerves fejlődésének elve, helyes az, hogy nincsen bürokrácia és szabályozgatás. Ezzel az orosz iskolában eddig nem létezett szabadság valósul meg. Helyes a természetes módszer, az empirikus irány – bár a nevelés teljes szabadsága káros és lehetetlen –, helyes a tisztelet a nép élete és szellemi szükségletei iránt. De a társadalom és az idősebb nemzedék nevelési jogát is el kell ismerni, az iskolát nem lehet kiszakítani a kor történeti feltételeiből. Van haladás, s a mai iskola jobban megfelel a kor szükségleteinek, mint a maga idejében a középkori.[304]

Markov bírálatára Tolsztoj "Haladás – és a művelés meghatározása"[305] c. írásában szintén azonnal válaszolt. Markov – mondja – teljesen a historizmus szemszögéből ítéli meg a kérdést. Ezzel azonban csak a művelés megjelenési formái magyarázhatók, de a tartalom kérdése egészen más. A műveltség jelenségének örök okait kell kutatni. Markov az emberiség előremozgásának törvényét a "haladás"-ban látja. Ő viszont tiltakozik a "haladás vallása" ellen. A haladás hívői – mondja – a régi korszakok embereit kevésbé boldognak vélik, ez azonban nincsen igazolva. Továbbá: egy-két nemzet előbbre jutásából az emberiség haladására következtetnek, holott például az egész Kelet mozdulatlan. A haladás törvényét, amely az ember lelkébe tökéletesedési törekvésként valóban bele van vésve, tévesen terjesztik ki a történelemre. Egy-egy oldal haladása, pl. a tudományé, technikáé az élet más oldalainak visszaesésével jár. A technika a nép kizsákmányolásának szolgálatába kerül, a könyvekkel is kihasználják a népet. Miért nem beszél az irodalom a föld egyenlő felosztásáról? Mert olyan osztály kezében van, amelynek érdekei ezzel ellentétesek. Az új közlekedési eszközök éppúgy nem érdeklik a népet, mint az új árucikkek tömege vagy a pénz. Az orosz nép szemében a jólét emelkedése a föld egyenlő szétosztásában és a mezőgazdaság megjavításában állna. Markov és mások azt tartják, hogy a civilizáció fejlődésével a jólét is fejlődik. Ez tévedés: a civilizáció előbbre haladása erőszakos és rossz dolog. Az általános jólétnek kell fejlődnie, nem a civilizációnak, amely éppen ellentétes vele. Markov elismeri a felsőbb osztályok beavatkozásának jogát a nép nevelésébe. Ez a jog azonban csak látszólagos, éppúgy, mint az imént [1861-ben] megszűnt földesúri jog volt. A historizmus képtelen megérteni a művelés alapkérdését: miért tanítja egyik ember a másikat?

Tolsztoj saját meghatározása szerint: a művelés alapja az egyenlőségre törekvés és a műveltség előrehaladásának törvénye. Aki művelődik, el akarja sajátítani a másik, nála többet tudó ember mintáját, gondolatának formáját vagy tartalmát. Mihelyt kiegyenlítődött vele, megszűnik ez a tevékenység. Vannak a művelődésnek hazug alapjai is. Ezek: az engedelmesség, melyet a protestáns iskolákra talál jellemzőnek, az önszeretet, mellyel a jezsuita nevelés versengésre épülő eljárását bélyegzi meg, végül az anyagi haszon, előbbre jutás, amelyben az orosz iskolákat marasztalja el. A műveltség előrehaladásának törvénye pedig annyit jelent, hogy a következő nemzedék által elérendő tudásbeli egyenlőség szükségszerűen egyre több előző nemzedék tudását zárja magába.

Forrás: http://mek.niif.hu/03600/03657/html/2.htm#134