Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hinduizmus Istenei

Hinduizmus

 

Az árja népek honfoglalásával (i.e. második évezred dereka), új szakasz kezdődött India vallástörténetében. Ezt a hitrendszert, amelyet ma a hinduk többsége követ, általában Hinduizmusnak nevezik.

E név mögött valójában egységes, de három korszakra tagolódó fejlődési folyamat áll. A védikus periódus (az i.e. hatodik századig), a brahmanizmus a tizedik századig), és a Hinduizmus (máig tartó) szakasza.

Az Indiát meghódító nomádok vallási képzeteinek középpontjában, istenített természeti erők álltak. Az Ásurák, és Dévák, segítő, és ártó lények csoportja. Diausz az Ég, Szurjá, a Nap, Agni pedig a Tűz istene volt, akik felett a személytelen Sors, Ritá uralkodott.

A pantheonba hamarosan bekerültek ősi Indiai istenek is (Lahami, a Szerencse, Szárászvati, a Tudás, vagy Durgá, a Természeti Erők Úrnője).

E fejlődés dokumentumai a legősibb Indiai Szent Könyvek, a Védák, ősi himnuszok, dalok, szertartási és varázsszövegek gyűjteményei. E szövegek szerint a Világ, Diausz-pita és a Földanya nászából származik. Az istenek társadalmának élén, a harcos király, Indra, Mithra Napisten, és Varuna, a Pusztulás Ura áll. Az istenek egész világa felett pedig a kifürkészhetetlen Világtörvény, a Dharmá parancsol.

E fogalom az indiai vallási világkép alapja. , az örök, kozmikus körforgás elve. Eszerint a világ végtelen és örök. Története a káosz és a kozmosz állandó változása, az istenek, a természet és az ember szakadatlan születése, pusztulása és újjászületése.

E folyamatban az emberek sorsát a jó- ill. a rossztettek által meghatározott végzet, a karma irányítja. Már ebben a korszakban kibontakozik a lélekvándorlás hite, aminek következtében az indiai vallásban nincs túlvilághit.

Az emberek világában, az állandóság, és a változás alapja a kasztrendszer (a papok, kézművesek és szolgák osztálya örök, s csak a türelem és belenyugvás ad némi esélyt, hogy az ember következő életében magasabb kasztba szülessen).

A végzetnek az istenek sem parancsolnak, ők is csupán segíthetik az embert a boldogulásában.

Az i.e. hatodik századtól új szakasz kezdődik az indiai vallásfejlődésben. Új Szent Könyvek (Upanisadok) születnek, megszilárdul a kasztrendszer, megerősödik a papi rend szerepe. Ebből az időből őriz emlékeket a két nagy eposz, a Máhábhátára, és a Ramajána. A régi istenek elvesztik vezető szerepüket, s helyükbe egy sajátos istenháromság, (trimurti) lép. Brahmá, a Világ Teremtője, Visnu, Világ Fenntartója, és Siva, a Pusztulás Ura. E három isten tevékenységeinek sajátos körforgása a világfolyamat ciklikus, ismétlődő rendje.

A klasszikus indiai vallásosság soha nem ismerte az egységes (dogmatizált) hitrendszer, vagy a szervezett egyház fogalmát. Kialakult a számtalan istenség szentélyének a kultuszát ápoló papság, a remeteség, a és szerzetesség. A mai Hindu életét is kultikus (étkezési és magatartási) szabályok sokasága alakítja. Ugyanakkor az alapvető rituális és teológiai elvek közül ki - ki kedvére választhatott magának szemléletmódot, iskolát, sőt istent is.

Így alakulhatott ki az utóbbi, mintegy 500 évben az a vallási sokféleségbe vesző Brahmanizmus, amit Hinduizmusnak neveznek. A mai Hindu vallási világában Brahmá kultusztalan isten, csupán mitológiai, filozófiai fikció.

Vannak, akik Visnut, mások Sivát tisztelik főistenként. Ismét mások pedig archaikus kultuszoknak hódolnak. Ami közös, az a karma-tan és a lélekvándorlás hite, a meditációra és az aszkézisre való hajlandóság.

Sokoldalúan hatott a Hinduizmusra a Buddhizmus, majd az Iszlám. Ezeknek sok elemét magába fogadta, mitológiájába, és rítusába építette be.

Képlékenysége ellenére (vagy éppen ezért) a Hinduizmus, korunk egyik legtöbb hívőt számláló vallási rendszere, annak ellenére, hogy a Hinduizmus nem volt, és ma sem misszionáló vallás.

FORRÁS: http://www.freeweb.hu/beluard/index7_5.htm

 

Az upanisadok óta az istenek rangsora és jelentősége a mitológiákban folyamatosan változott, ma a hindu pantheon első helyét a trimurti,

azaz a három isten: - Visnu (a megtartó), Siva (a pusztító) és Brahma (a teremtő) foglalja el.

 

A védikus istenek tisztelete is megmaradt, így Indra, az istenek királya, vagy Varuna, Agni (a tűzisten) és Mitra sem vesztettek jelentőségükből. Ezek az úgymond másodlagos istenek megfelelnek a nyugati hitvilág "angyalainak", többnyire egy bizonyos ügyért, dologért, cselekedetek végrehajtásának sikerességéért felelnek (például az elefántfejű Ganésa). Emberfeletti képességekkel bírnak, ám ugyanúgy alávetettjei a Dharma, a Karma törvényeinek, és cselekedeteiktől függően akár alantasabb, esetleg emberi formában születhetnek újjá. Az ezernyi démon (ráksaszák), a több száz isteni, vagy isteni tulajdonságokkal felruházott lény, aszkéta, brahmana, az indiai vallást rendkívül sokszínű formációvá teszik, így szinte adódik a mitológiai tanköltemények és csodás elbeszélések hatalmas mennyisége.

A három főisten mégis különleges helyet foglal el a mitológiai rangsorban, mivel nemcsak egyfajta uralkodószerep jutott számukra, hanem minden lényhez hasonlóan, dharmájukat teljesítik be, amely a legmagasabb szintű Dharma, a világ egészére kiható következményekkel. Ennek megfelelően értékelik szerepüket a legkülönfélébb vallási irányzatok, szekták és filozófiai iskolák is, sőt, több iskola a "minden egy" elve alapján egyazon végső valóságot látja bennük, amelynek a három megszemélyesített isteni lény csak más-más megnyilvánulása.

Visnu a Védákban még kevéssé előkelő istenség volt, jelentősége az évszázadok során egyre nőtt, ahogy különféle hősökkel és istenségekkel azonosították. A világ fennmaradása felett őrködik, az emberiség erkölcsi tisztaságáért felel és veszély esetén, a romlás időszakaiban megtestesülései (avatárák) útmutatást nyújtanak a társadalmak fennmaradásához. Ezek a megtestesülések a következők voltak: hal, teknős, vadkan, ember-oroszlán, törpe, Parasuráma (baltás Ráma), Ráma és Krisna. A jövőben, a jelenlegi világkorszak végén mint Khalki, a lófejű istenség fog megtestesülni, hogy felvegye a harcot a gonosszal.

Visnu az örökké létező megtartó, aki a nagy világkorszakok (jugák) között emlékszik az összes lélekre vonatkozó karmikus elrendelésre, megálmodja az új világot, annak minden megnyilvánulásával együtt és vigyáz annak rendjére. Létrehozza (köldökéből kihajtó lótuszlevélen) Brahmát, a teremtőt, aki fizikailag teremti meg a világokat, a körforgásban a lelkeket fizikai testtel látja el, és mint demiurgosz, építőmesterként felfűzi a sorsokat az Örök Világtörvény mindent átható szövetére. Brahma dharmáját teljesítve visszavonul az öröklétbe, várva újabb jelenésére.

A trimurti legproblémásabb és leginkább vitatott alakja Siva, a pusztító, aki a védikus Rudra természetisten utódjaként, kezdetben mint a betegségek terjesztője és a pusztítás istene, de mint a nemzőerő megszemélyesítője (linga -phallosz- képében tisztelt isten) is megjelenik. Ő az, aki mérhetetlen aszketizmusával szellemi lénnyé válva, a világegyetem szövedékét uralja és bármikor képes felbontani azt. Dharmája a pusztítás, aki a nagy világkorszakok végén megsemmisíti a mindenséget, hogy Visnu majd tiszta lapokkal újjáteremthesse azt.

Brahmá az univerzum változatosságának és az élőlényeknek a teremtője. Ő maga a Visnu köldökéből kihajtó lótuszvirágon született. Négy feje és négy karja van, s haja csimbókos. A kezeiben kanalat, egy korsó szent vizet, jogart, imafüzért és a Védák egy kötetét tartja, de láthatunk a kezében íjat, lótuszt vagy jogart is. Két keze néha védelmező és áldásosztó helyzetben van.
Négy arca a négy Védát képviseli, négy karja pedig a négy irányt. Pitámahának vagy Nagyapának is nevezik, mert Brahmá az univerzum teremtője, s ezért mindenki nagyapja.
Meditációban elmélyedve szemét gyakran becsukja. Ő Siva apja.

 

Fontos szerepet töltenek be a trimurti istenségek feleségei. Akikről feltehetőleg a termékenységkultusz maradványaként, kiterjedt mondakört alakítottak ki. Sokan hiszik, hogy a trimurti istenei csak feleségeikkel együtt, azokkal együttműködve fejthetik ki isteni tevékenységüket.

-         Visnu felesége, Laksmi a szerencse istennője,

-         Brahmáé Szaraszvati, aki a tudomány istenasszonya.

-         Siva felesége azonban, akárcsak maga Siva is, az évezredek folyamán ellentmondásos. Így gyönyörű és szerelmes, de egyben félelmetes pusztítóként is megjelenik. Az ellentétes tulajdonságokkal bíró alakjait eltérő nevekkel is illetik, így egyszer Durgá, a "nehezen megközelíthető", máskor Parvati az odaadó, de nevezik Umának, Gaurínak is.

      A természet örök körforgását személyesíti meg, amely létrehozza, majd elpusztítja a világ jelenségeit. Bizonyos indiai vidékeken, például Bengáliában, tisztelete még férjét, Sivát is háttérbe szorítja, mert az őserő (sakti) megtestesülését látják benne. Más helyen ennek az istenségnek a neve Káli.

 

Agni - (szanszkrit j. tűz)a tűz istene a hinduizmusban.

Sokféle szerepkört birtokol. Ő az áldozati tűz istene, az égi istenek papja, s a teremtés pásztora is egyben. A Rig-véda himnuszainak egyötöde őt dicséri, s az első himnusz az ő nevével kezdődik.

Egy vagy két arccal, három lábbal és kettő-hét karral, futó fekete koson ülve ábrázolják. Egyik szájából három, a másikból négy sugár alakú nyelv nyúlik ki. Hét karjával eléri a hét világot, három lába, pedig az ember életében oly fontos három tüzet, az áldozati tüzet, a házassági tüzet és a halotti máglyát, jelképezi. A kezében legyezőt, lándzsát, poharat, kanalat, valamint olyan tárgyakat tart, melyeket a tűzáldozatoknál használnak. Agni nagy pocakjával egy koson közlekedik.

A proto-déli-árják feltehetőleg i.e. 2000 körül vándoroltak India felé, ahol a pandzsábi, a rádzsasztáni, illetve a gandharai sírkultúra legkorábbi rétegébe olvadhattak be. Ők Agnit tekintették főistennek, erre utalnak a feltárt tűzoltárok. A védikus korban volt kultuszának virágkora. A védikus tűzáldozat központi istene Agni, aki eljuttatja az áldozatot az égi világba.

 

 

Ganésa (szanszkrit j. hallgat) - Elefántfejű embertestű istenség, az egyik legismertebb alakja a hindu pantheonnak

A vállalkozások isteneként ő az, aki elhárít minden akadályt egy induló üzlet, utazás, próbálkozás elől, mivel a Kezdetek és az Akadályok Urának tartják.

A tudományok és művészetek védnöke, valamint az értelem és a bölcsesség istene. Rítusok és szertartások kezdetekor imádkoznak hozzá és levelek írásánál hívják segítségül. A monda szerint ő jegyezte le a Mahábháratát, olyan lelkesen, hogy az írás hevében még egyik agyarát is letörte, hogy azt íróeszköznek használja.

. Ábrázolása Indiában és Nepálban mindenhol fellelhető, szinte mindegyik hindu szekta rendkívül tiszteli, az iránta megnyilvánuló áhítat a dzsaináknak és a buddhistáknak köszönhetően Indián túl is elterjedt.

Ganésa, mint istenség a 4–5. században különült el egyértelműen felismerhető formában a számtalan hindu istenségtől mint önálló alak, bár a védákban már voltak előképei. Népszerűsége gyorsan emelkedett, és a 9. században már hivatalosan szerepelt egy hindu felekezet öt elsődleges istensége között.

 

Káli (szanszkrit j. „A fekete”) az indiai mitológiában Siva kísérője, az átalakulás, vagy is a halál és az újjászületés istennője

Kálí azt jelenti: "fekete", s ő valóban fekete színű. Kálit fekete vagy néha kék színben is ábrázolják, mert a női energiát testesíti meg.

Kalkutta névadója. Carl Gustav Jung szerint Káli a férfiben élő női lélek megtestesítője.

 

Krisna (szanszkrit j. „mindenkit vonzó”) a hindu védikus szentírások szerint (mint például a Bhagavad Gíta)

az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Visnu megszemélyesítője.

Ő az eredeti és a legfőbb személy, aki személyesen és energiáin keresztül egyszerre jelen van mindenhol, miközben eredeti, örök, tudással és boldogsággal teli transzcendentális formájában mindig lelki világbeli lakhelyén tartózkodik. Ő az elsődleges és eredeti élőlény, és minden egyéni lélek az Ő szerves része. Ő teljesíti a feltételekhez kötött élőlények vágyait öröktől fogva.

Krisnát sokan valóban létező személynek tartják, aki Kr. e. 3200–3100 között élt. Születésnapját a hindu hagyományok szerint a shravan hónapban (a Gergely-naptár szerint augusztusban vagy szeptemberben) ünneplik.

 

Kámadéva a hindu mitológiában a szerelem és a szexuális vágy istene.

Az isten nevének első fele káma, jelentése "szerelem", "kéj", a nevének második fele déva, amelynek jelentése "isten".

Ábrázolásain cukornádból készült íjat tart a kezében, amely zümmögő méhekkel van felhúrozva. Nyilainak öt virágból álló szárnya van, körülötte a csodálatos illattól megrészegült vágyakozó méhek röpködnek. Kámadévát, a szerelem istenét a védikus korban a kozmikus vágy vagy a teremtőerő megtestesülésének gondolták, olyasvalaminek, ami elsőként bontakozott ki a mindent megelőző káoszból, s létével megalapozta a teremtés további aktusait. Később vonzó ifjú lénnyé vált, aki szerelemhozó virágnyilakat lövöldöz. A többi isten egy alkalommal rávette Kámadéva istent, hogy gerjessze fel Sivában a felesége, Párvatí iránti vágyat. Isteni ölelkezésük ezer éven át tartott. Egyszer a szolgájuk kileste őket, és lehozta a földre a szeretkezés tudományát.

 

A lókapálák vagy dikpálák (szanszkrit lokapala. m. ’világőr’; dikpála, ’égtájőr.

A hinduista és a buddhista mitológiában az égtájak Méru hegyén élő, őrzőistenei, akiknek száma és személye is gyakran változott. Kultuszuk Indián kívül elterjedt Tibetben, Kínában és Japánban is.

A hinduizmusban eredetileg a négy égtájnak, a négy köztes égtájnak, valamint a zenitnek és a nadírnak  volt saját őrzőistene

A hinduizmusban a világőröket elefántháton ábrázolják; kelet védelmezője Indra, délé Jama, nyugaté Varuna, északé pedig Kuvéra, utóbbi Vaisravana néven helyet kap a buddhista hagyományban is. A további buddhista világőrök: Dhritarástra (kelet), Virúdhaka (dél) és Virúpáksa (nyugat). Nevüket a legkorábbi buddhista szövegek úgy emlegetik, mint szereplőket Buddha életének legfontosabb pillanataiban. Születésekor ők fogadták, és ők tartották a lovát, amikor a palotát elhagyta, hogy a világtól visszavonuljon, amikor pedig a bódhi-fa alatt böjtölt, felajánlottak neki négy csésze eleséget, ami csodálatos módon egy csészévé állt össze.

A négy világőr Tibetben, Kínában és Japánban egyaránt népszerű istenséggé vált, sőt a déli hínajána buddhisták között is, habár egyedül Kuvérának van önálló kultusza. Rendszerint teljes fegyverzetben, démonokon tiporva jelennek meg a műalkotásokon. Indiában Kuvéra a jaksák királya, színe sárga, jobb kezében zászlót tart, baljában egy monguzt. Kínában To-wen a neve (Japánban Bishamon, Tibetben Namtöszé), és az őszt jelképezi.

Dhritarástra, a keleti világőr Indiában a mennyei zenészek, a gandharvák királya. Fehér színű, ismertetőjele egy húros hangszer. Kínában a neve Ch'ih-kuo (Japánban Jikoku, Tibetben Julkhorszung), évszaka a nyár.

A déli világőr, Virúdhaka Indiában az óriás kumbhandák (hordóhasú gnómok) királya. Színe kék, kardot visel. Kínai neve Tseng-chang (japánul Kômoku, tibetiül Phakjépo), a tavaszt jelképezi.

Virúpáksa, a nyugat őre Indiában a kígyók (a nágák) ura, színe vörös, szimbóluma egy kis ereklyetartó vagy ékkő és a kígyó. Kínai neve Kwang-mu (japánul Zôchô, tibetiül Klu), évszaka a tél.

https://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%B3kap%C3%A1la

http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/lokapala.html

 

A mjóó eredetileg hindu istenségek, ’bölcsességkirályok’ (vidjarádzsa), amelyeket az ezoterikus japán buddhizmus átemelt, s a bódhiszattvákhoz hasonló (buddhák alatti) istenségkategóriává tett.

Fő feladatuk a térítés és a hitetlenek megmentése.

Arckifejezésük az ábrázolatokon rettentő, hajuk lángol, kezükben fegyverek: a legnépszerűbbében,

Fudó Mjóóéban (’a Mozdíthatatlan’) például kard, amellyel levágja, és kötél, amellyel megkötözi a gonoszt,

Aizen Mjóóéban (’a Szeretet Istene’) íj és nyíl, amelyekkel lelövi az embert a jelenségvilághoz nyűgöző szenvedélyeket.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mj%C3%B3%C3%B3

Gy. Horváth László: Japán kulturális lexikon. Budapest: Corvina. 1999

 

Ráma illetve Rámacsandra Ayodhya legendás királya volt az ősi Indiaban.

A hindu tanok szerint ő Visnu hetedik Avatárja. Tetteit a Rámájana foglalja össze.

 


 
                                 VÉDIKUS
 
Agni          tűzisten, Indhrával és Szúrjával alkot háromságot
Indhra        mennydörgés, villámlás, harc istene
Purusa        óriás, akiből az istenek megteremtették a világot

Szúrja        napisten, a hajnal fia, szekerét két ló húzza
Usasz         hajnalistennő
Varúna        a vizek ura

 

Rig-véda      himnuszok (legrégebbi gyűjtemény)
Száma-véda    vallásos dalok (második gyűjtemény)
Jádzsur-véda  áldozati rítusok (harmadik gyűjtemény)
Átharva-véda  varázsszövegek(legkésőbbi gyűjtemény)

                                  BRÁHMAN
 
Aditi          Visnu felesége, az istenek anyja, a határtalan ég
Áditják        Aditi leszármazottai
Brahmá         főisten, mindent átható világszellem, mindenek ura
Brihaszpati    a papság őse, az istenek tanítómestere
Dhárma         mindent irányító nagy világtörvény
Djausz-Pitar   az égi atya, a hímnemű teremtő erő
Djává-Prithivi Ég-Föld, egyetemes szülőpár, az istenek és az emberek 
               megteremtője
Ganésa         Síva és Káli fia; bölcsesség, tudományok
hinduizmus     reformált és modernizált brahmanizmus
Indhra         az istenek vezére
Jama           alvilági bíró, a halál istene
Káli           Síva felesége
Káma           szerelem, vágy
Krisna         Vasudéva fia; isteni hős, alakja összeolvadt Visnuéval
Laksmi         Visnu felesége; jó szerencse, szépség
Manu           a napisten fia, a pradzsápatik őse
Mitra          nap, szövetségkötés
Nárájana       az őstojás, amelyből Brahmá keletkezett
Pardzsanja     eső
Pradzsápatik   az emberi nem ősei
Ráma           holdisten, a Rámájana főhőse
Rudra          vihar
Sata-Rúpá      Brahmá leánya, az első nő
Sésanága       a kígyók királya
Síva           Brahmával és Visnuval az ind szentháromság tagja; 
               rombolás, megtisztulás
Sri            bőség, szerencse
Szaraszvati    Brahmá felesége; beszéd, műveltség
Tvastar        isteni művész, az emberi és állati világ formálója; 
               termékenység
Váju           levegő, szél
Varuna         legfőbb bíró
Vasudéva       napisten, alakja eggyévált Krisnáéval
Visnu          a nap megtestesülése
 

Forrás: http://mek.niif.hu/00000/00056/html/276.htm

 

 

 

 

 

Külön kategóriát jelentenek az istenként tisztelt állatok és növények.

A tehén a hinduk legszentebb állata, neve Gomátá, a tehénanya. Úgy tartják, hogy az összes isten székhelye. Testének minden részét más-más istenség lakja.

A kobrát Siva fia, Szubrahmanja megtestesülésének tartják, az asszonyok férjük hosszú életéért, a lányok férjhezmenetelük elősegítéséért imádkoznak hozzá. Az isteni megtestesülések miatt szent állat a holló, papagáj, kutya, tigris, teknős, ezerlábú.

A szent növények közül kiemelkedően fontos a szikomorfa (Ficus religiosa) melyről úgy tartják, hogy Visnu teljes alakja. Gyökere Brahma, törzse Visnu, koronája Siva. Ágaiban istenek laknak, gyökerében a Védák. Teljes alakjában a szent om szócskát is megtestesíti. Képes minden kívánságot teljesíteni. Ugyanígy szent növénynek tartják a banjan-fát is, ami alatt szívesen meditálnak Visnu és Laksmi tiszteletének adózva. Szinte minden hindu háztartásban megtalálható a tulaszi-növény, amely az Ajurvédában is feltűnt, Visnu tisztelőinek kedves növénye.

A hinduk istenségnek tekintenek egyes folyókat, hegyeket is.

A Gangesz a mellékfolyóival együtt a leginkább tisztelt szent folyó, amelynek vízében a hívő megtisztul bűneitől. Az ősök partján, Váránasziban (Benáresz) végzett szertartás képes arra, hogy megszabadítsa az ősöket az újraszületések körforgásából (szanszára). Nem csak a Gangeszt tekintik szentnek, hanem India szinte minden nagyobb folyóját, így szent a Brahmaputra, Narmada, Mahánadi, Godavári, Krishna, Kaveri és a Tungabhadra is.

A Himalája Visnu lakóhelye, ezért szentnek tekintik. De az isteneknek India-szerte számtalan hegy-megtestesülése van.

A pantheon lakói folyamatosan bővülnek. A tanítómestereket tisztelői isteni rangra emelhetik, akár úgy, hogy tudásával és példás életével kiérdemli a rangot, akár úgy, hogy hitük szerint valamely istenség közvetlen reinkarnációjának tekintik őket. Az advaitavédanta szerint az emberek az isten tükörképei, ezért az isteni megtestesülések száma folyamatosan bővül.

A hinduizmus azonban nem csak ember, állat, növény vagy hegy isteneket ismer, hanem absztrakt formákat, szimbólumokat is. A legfontosabb ezek közül az „Om(Aum) szócska, a misztikus hang, amely az A, U, M betűk összetételéből származik. Az „A” jelenti a világmindenség keletkezését, az „U” a megtartását, az „M” pedig a pusztulását. De jelenti azokat az istenségeket is, amelyek e folyamatokat előidézik, tehát Brahmát, Visnut és Sivát is. Az „Om” az egész világmindenség esszenciája, megelőzi még a Védákat is, így az upanisadokat, a szertartásokat és a vallási műveket is. A Védák ezzel a hanggal kezdődnek. Jelentősége olyan nagy, hogy a hinduizmus szimbólumaként ennek a hangnak a szanszkrit írásképét használják.

Az istennel való kapcsolatot erősítik a mantrák és a mandalák.

A mantra isteni eredetű mondat, szótag, esetleg vers, amely az ember kapcsolatát erősíti Istennel. Folyamatos ismétlése átlényegíti a hétköznapi ember tudatát isteni, transzcendentális állapotba, így Istennel való kapcsolata közvetlenné válik. A hinduk mellett a buddhisták is széles körben használják meditációs gyakorlataik közben (om mani padme hum). A mantrát többnyire a hindu a gurujától kapja, sokszor személyre szabottan. Ezt meghatározott helyen, időben és módon kell gyakorolnia. Az egyik legfontosabb, a bráhmanák által naponta háromszor végzett mantra a Gájatri mantra.[18] A →tantrikusok úgy tartják, hogy az istenek és a világ bizonyos hangokon alapulnak, így a világ harmóniájának megbomlása a hangok által helyre is hozható. Ezek a hangok nem egyszerű hangzók vagy betűk. Mágikus, isteni lényeggel telítettek, függetlenül attól, hogy jelentenek-e valami konkrét létezőt.

A mandala szó jelentése „kör”. Ez egy körökből és vonalakból álló, geometrikus beosztású színes ábra, amely egy központi mag (bindi) körül helyezkedik el. A mandalát pontos számítások alapján készítik, ennek megfelelően más és más hatást tulajdonítanak neki. A mandaláról elmondhatjuk, hogy a mantra geometrikus megfelelője.

Jelképek

A hindu vallás rendkívül gazdag jelképrendszere a mindennapi élet eseményeiben, a vallási és rituális élet díszítéseiben, a divatban, vagy a művészetek területén játszik jelentős szerepet. Ezek közül néhányat érdemes kiemelni, mint a nyugati kultúra szempontjából furcsa, vagy szokatlan elemeket:

  • A svasztika a "szvaszti= jólét, boldogság" szóból származik. A kereszt önmagában sok kultúrában a dinamikus együtthatások szimbóluma. A végükön jobbra vagy balra hajló, megtört keresztek az állandó mozgást jelképezik. A napisten, Szúrja jeleként értelmezik és az ajtófélfára festve az ártó szellemek elűzésében tulajdonítanak neki szerepet. A jobbra tört svasztika Visnu és Ganésa jelképei és a négy életcélt, illetve a szerencsét jelenti. A balra hajló svasztika szerencsétlenséget, romlást jelképez.
  • A bindi egy festett, vagy bársonyból készült, kb. fél-egy centiméter átmérőjű pontszerű alakzat, eredetileg a férjezett (nem özvegy) nők jelképe, amelyet a homlokuk közepén hordanak. A színe változhat, sokszor a ruházattal összhangban. A különböző társadalmi eseményeken az alkalomhoz illő színű bindit viselnek, így például temetésen fehéret, esküvői ünnepeken pirosat. Manapság mint divatcikket fiatal hajadon lányok is felteszik, sőt az Indiában élő mohamedán nők is hordják.

A szantálfapasztával, kurkumával vagy szent hamuval húzott három sáv, az Y vagy U-alakú jel, a hindu szekták és kasztok jelölésére szolgál, többek között a Siva hívők és a Visnu követők megkülönböztetésére.

  • A mudrá bizonyos kéztartás, amelynek jelképes, sokszor mágikus jelentése van. Az istenszobrok nagy többsége valamely mudrá szerint tartja a kezét, melynek a hinduk számára ismert és fontos jelentéstartománya van. A legismertebb mudrá az ú.n. abhaja-mudrá, a félelemnélküliség (abhaja) kéztartása.
  • A hetes szám: a hetes számnak különösen kiemelt szerepe van a hinduizmusban. Hét szent indiai város van (amik emiatt zarándoklatok célállomásai): Váránaszi (Sivával kapcsolják össze), Haridvar (a Gangesz itt ömlik a síkságra a Himalájából), Ajodja (Ráma születési helye), Dvarka (Krisna legendás fővárosa, valahol a gudzsaráti partoknál), Mathura (Krisna születési helye), Kancsipuram (történelmi Siva templomok helye) és Udzsain (a 12 évente megtartott Kumbh Mela találkozóhelye).
    • A hét szent folyó: Gangesz (Ganga), Szaraszvati (földalatti folyónak gondolják), Jamuna, Indus, Narmada, Godavari és Cauvery.

A világmindenség és az élet eredete

A hindu kozmológia alapja az a szánkhjából származó tanítás, hogy az anyag az ősanyagból (prakriti) jött létre. Eltérések vannak azonban abban a kérdésben, hogy az ősanyag Isten mellett párhuzamosan létezik, azt az Isten bocsátotta-e ki magából, vagy a prakriti maga a világprincípium.

Szintén a szánkhja tanítása szerint, az anyagi létezéstől függetlenül jelen van az univerzumban a tiszta tudat (purusa), melynek legfőbb feladata a felismerés. Mivel nem képes hatni, feladata a megfigyelésre korlátozódik, mintegy tanúként vesz részt a további eseményekben. Többféle purusa is létezik. Örökkévalók és változatlanok.

Brahmá élete végén, az általános pusztulást követően az ősanyag nyugalomban van, egy olyan sajátságosan letisztult formában, amely három alkotórészből (gunaDharma) áll:

  • Szattva - világos, könnyű, örömteli
  • Radzsasz - mozgékony, ösztönző, fájdalmat okozó
  • Tamasz - sötét, nehéz, gátló hatású.

E három alkotórész kezdetben egyensúlyban van, ám a teremtés folyamatának kezdetén ez a harmónia megbomlik, ahogy a purusa egyesül a prakritivel, és különböző anyagi minőségek jönnek létre. Először a finom, majd a durva anyag, azt követően az alapvető elemek: tűz, víz, éter, levegő, föld. Ezek a létrejövő „világtojás” alkotórészei. Ezután kibocsátja magából Brahmát, a teremtőt, aki dharmájának megfelelően az emlékezetében őrzött régebbi világrend szerint elrendezi az alkotóelemeket. Ezzel lehetőséget ad a szunnyadó lelkeknek, hogy karmájuk alapján elfoglalják az őket megillető helyeket, mint emberek, növények, állatok vagy istenek, szellemek, démonok.

Megváltás

A tiszta tudat (purusa) és az ősanyag (prakriti) egyesülése során „szellem” költözik az anyagba. Az öntudatlan, de dinamikus anyag, és a statikus, de mindent megfigyelni kész tudat különös kapcsolata tehát új minőséget hoz létre. Mivel egymásra nem lehetnek hatással, hiszen alapvetően eltérő szubsztanciák, ezt a kapcsolatot a szánkhja filozófusai a tudat tévedésével magyarázzák. Szerintük a tudatnak egy illúziója, káprázata (májá) az, hogy ő irányítja a testet, vagy ő maga a test. Ez a tévképzet a tényleges oka a tudat szenvedésének.

A valódi megváltás akkor jön létre, amikor a tudat megszabadul ettől az illúziótól, és ráébred valódi természetére. Néhány darsana, így a jóga filozófusai úgy gondolják, hogy a valódi megszabadulást az ember csak isten (Isvára) segítségével érheti el. Isten itt egy felsőbb tudatként, felsőbb purusaként jelenik meg.

A nem dualista iskolák nem tesznek különbséget anyag és szellem között, sőt azt vallják, hogy a káprázat forrása éppen az, hogy különbséget teszünk e két minőség között. Szerintük a megváltás az a felismerés, hogy a mindenség a világlélek, az egyetemes tudat (Brahman) kivetülése. Az egyes purusák tehát lényegében azonosak Istennel.

Az ujjászületési ciklusoktól való végső megszabadulás eléréséhez és az egyetemes tudattal történő egyesüléshez tisztelnünk és imádnunk kell Istent (vagy isteneket). Jótéteményeket kell tennünk, és a dharma szerinti helyes életet kell élnünk (mindenki a saját kasztja és életfázisa alapján). Ezen túlmenően el kell zarándokolni az Indiában lévő szent helyekre és elmélkedés, jóga, valamint egy mester segítségével meg kell ismernünk az igazi természetünket, azaz a Brahman-nal való egységünket.

Életünk utolsó szakaszában aszketikus, önmegtagadó életmód ajánlatos. Egyes hinduk hiszik, hogy a megváltás a megbocsátó Isten kegyelmi adománya.

Történeti áttekintés

Az indusvölgyi civilizácó kezdetei

Az ásatások során, az Indiai szubkontinens északnyugati részén hat kiemelkedően fejlett várost azonosítottak, melyeknek létrejöttét i.e. 2500-1800 körülire tették. Ezek a városok (Harappa, Mohendzsodaro, Cshanhudaro, Lothal, Kálibángán, Banawáli) kiemelkedtek a bronzkor hasonló létesítményei közül mind szervezettség, mind a leletanyagok gazdagsága szempontjából. A rendkívül fejlett közigazgatási és állami élet eseményei mellett, vallási szereplők különböző ábrázolásai kerültek elő, amelyek közül sokat Siva, Durgá, Jama, vagy az istenként tisztelt szikomorfa korai ábrázolásával azonosítottak. A leletek között találhatók a sivalinga[22] szobrai is, amelyek a mai napig Siva templomaiban található kultikus tárgyak legfontosabb elemei. A szvasztika, mint a nap szimbólumának ábrázolása is erre a korra vezethető vissza, amely a mai napig megtalálható a dzsainista, hinduista, buddhista jelképek között.

I.e. 1800 körül a természeti környezet változása, az árja törzsek sorozatos betörése a végét jelentette ennek a civilizációnak.

I.e. 1800-tól az indoárják betelepülése nem csak a termelési és gazdasági rendszert, hanem a vallási életet is alapjaiban változtatta meg. Az eredendően állattenyésztő, írásbeliséggel nem rendelkező, nomád népek magukkal hozták isteneiket, mítoszaikat, melyek között a legfontosabb a szájhagyomány útján terjesztett Védák, himnuszok gyűjteménye. Alapvetően ezek alapozták meg a később brahmanizmusnak nevezett vallási világnézetet, és amelyeket később a bráhmanákkal, upanisadokkal, aranjakákkal[23] egészítettek ki. Az árják istenei között jelenik meg Indra, Varuna, Szúrja, Rudra, Visnu és Agni (→ Hindu pantheon).

Az istenekkel a papok a tűz imádatával, tűzszertartásokon (jádzsnyák) keresztül tartották a misztikus kapcsolatot. Ennek pontos, előírásszerű végrehajtása rendkívüli jelentősége volt, módozatát csak tanult szakértők, a bráhmanák ismerhették. Ebben az időszakban erősödött meg a papság társadalmi, gazdasági befolyása. A védikus korszak kezdetén a társadalom szakmai tagoltsága folyamatosan megmerevedett, és az i.sz. 5. századig kialakultak a jelenlegi kasztrendszer biztos körvonalai.

A tűzszertartást a Védák elszavalása és különböző mantrák elmondása mellett végzik. A mantrák többsége a Védákból származik, a legjelentősebb ezek közül a Gájatrí-mantra. Az Om szócska mint önálló, absztrakt istenség minden mantra kezdetekor elhangzik. A vallásgyakorlat nyelve a szanszkrit.

Már i.e. 1000 körül kialakult a nomádok által behozott védizmussal szemben egyfajta elégedetlenség. A tűzszertartások eredménytelensége, az imák és mantrák - amelyeket nagyobb termés és jobb élet reményében végeztek - nem kecsegtettek egyértelmű sikerrel. Sokan gondolták, hogy az emberi létezés értelme nem egyenlő az anyagi javak gyarapodásával, vallásos érdeklődésüket a filozófia nagy kérdései kötötték le. Ekkor születtek a Védánták (a védák vége, a végső filozófia tanai), amelyek gondolatvilága az élet célja, a születés és halál, a világ keletkezése, az ember és az istenek lényege körül forogtak. Az upanisadok megjelenése a metafizikai mélységek megismerése felé terelte a hindu hitéletet, bevezetve a brahman mint világszellem fogalmát, egyúttal tágabb összefüggésekben vizsgálta az átman, a karma, a dzsánya, az újjászületés és a meditáció szerepét.

Klasszikus korszak

Az upanisadok tehát a tiszta védizmussal szemben (elsősorban tűzszertartások, áldozatok, rituálék) fogalmaztak meg valláskritikát, azonban a teljes védikus vallásrendszer társadalmi átalakulása már elkerülhetetlen volt. Az i.e. 6. századtól már több, mint 60 szekta működött a hitéleten belül, amelyek közül a legfontosabbak az adzsivakák, csárvakák, dzsainisták és a buddhisták. Közös jellemzőjükként említhetjük az ateizmusra való hajlamukat, illetve a Védák tekintélyének elutasítását.

A buddhizmus és a dzsainizmus logikus világnézeti felépítése, a bráhmanák és a kasztrendszer szerepének tagadása, e két irányzatot hamar népszerűvé tette India szerte. A hinduizmus megújítása elkerülhetetlen volt. Évezredes hagyományainak megfelelően sikeresen integrálta a két fő konkurens világnézet haladó vonásait, azaz az erőszakmentességet, az önmegvalósítás szabadságát és a vallási tolerancia eszményét.[24] Néhány istent kiemeltek, tisztázták azok szerepét, másokat a perifériára helyeztek, nagyobb szerepet kaptak az istennők, kialakultak velük kapcsolatos kultuszok, isteni attribútumok.[25] Ekkor emelkedett ki a számtalan isten, félisten közül a hindu trinitás, a trimúrti: Brahma, Visnu, Siva alakja is.

Látható tehát, hogy a hinduizmus sokféleségével, nyitottságával, rugalmasságával és legfőképp vallási toleranciájával könnyűszerrel leküzdötte a keleti kultúrában gyökerező rivális vallási tanok kihívásait, illetve saját szektás „elhajlásait”, ám a rendkívül erőszakosan terjeszkedő iszlám támadásaival szemben tehetetlen volt.

Az iszlám befolyás

Az iszlám, jellegénél fogva térítő vallás, a hívőknek kötelessége Mohamed tanait terjeszteni, hitüket védelmezni. Ugyanakkor Allah szeme előtt minden hívő egyenlő, nincsenek kasztok, a társadalmi ranglétrán elvileg mindenki szabadon mozoghat. A iszlámhoz nem lehet részben csatlakozni, a hitélet teljes elfogadásával lehet csak áttérni. Közvetlenül a szubkontinens északi területeinek leigázása után (i.sz. 711-től) [26] még nem beszélhetünk muszlim vallási befolyásról, hiszen betörésük az indiai szubkontinensre kezdetben rablóhadjáratokra, templomok és vallási kegyhelyek kifosztására korlátozódott.

A Próféta vallási eszmevilága a muszlim birodalmak alapításával egyidőben kezdett beszivárogni a hindu hitéletbe, a 15. század elején.

Áramlatok

A Tantra

A védizmussal szembeni elégedetlenség a hinduizmuson belül különböző áramlatokat generált. A legfontosabb ezek közül a tantrikus hagyományokhoz való visszatérés, a tulajdonképpeni tantra, illetve a bhaktizmus.
A tantrán belül is megkülönböztetünk teista (tulajdonképpeni hindu) vagy ateista (buddhista) tantrát. A teista áramlaton belül, attól függően, hogy melyik istent helyezik középpontba, létezik Saiva, Vaisnava, Sákta, Gánapatja és Szaura ág. A legáltalánosabb a Sákta-tantra, így a tantra tanításait ezen keresztül célszerű bemutatni.

A tantra eredetileg a tudás közvetítésére szolgáló irodalom, akárcsak a védák, puránák vagy dharmasásztrák.
Eredetileg hét területtel foglalkozik: a világ teremtése, illetve elpusztítása, az istenségek tisztelete, spirituális gyakorlatok, előkészítő szertartások, meditáció és a természetfeletti erők feletti uralom praktikái.
Tartalmazza továbbá az alkímiai tudás számos elemét: a gyógyítást, a jóslást és a különböző előjelek magyarázatát is.Többnyire jellemző, hogy felfogásában valamely misztikus rituálé segítségével próbál transzcendentális extázist elérni. Maga a tantra szó azt jelenti, hogy "kiterjedni".

A tantrikus mantrák valaha titkosak voltak és csak a tanítómesteren (guru) keresztül lehetett elsajátítani őket. Gurukra ma is szükség van, mivel a mantra megtanulása mellett, annak sikere a guru kegyelmétől is függ. A guru a közvetítő, amelyen keresztül az isteni erő átáramlik a tanítványba, mintegy megtermékenyítve azt a transzcendens tudással. A tantrizmus érdeme, hogy a hindu pantheonban a nők egyenjogú istenekként szerepelnek, így egyes tanítók tantrikus szövegeiben például Párvati, férjének Sivának a tanítómestere. A nők is lehetnek guruk, sőt ebben a tevékenységükben a tantrikusok szerint hatékonyabbak is lehetnek a férfiaknál. A tantrikus rituálé általában Dévíre (Párvatí), Siva feleségére irányul. Úgy tartják, hogy ő Siva különleges energiája (sakti), amelyre szükség van a mágikus szertartásokhoz.
A tantrizmus a kasztok egyenlőségét hirdeti, egyúttal támogatja a tantrizmus terjesztését az érinthetetlenek, sőt a külföldiek között is. A védizmussal ellentétben, amely társadalmi ügy volt a hindu közösségekben, a tantrizmus merőben ezoterikus. A védizmussal való szakítása azonban nem radikális. Azonosak az istenek, a szertartásossága és a karmamárga is ugyanaz. A pantheon tantrikus értelmezése azonban merőben eltérő. Ősi isteneket emel be és ruház fel erős hatalommal (Bhairava, Vírabhadra, Bhairavi, Bagalamukhi, Cshinnamaszta).

A tantrikus nem nyugszik bele az istenek által létrehozott, vagy a szanszára során kialakult körülményekbe, hanem mágikus, transzcendens tudásával aktívan befolyásolja annak kimenetelét. Ezekhez eszközül elsősorban a mantrákat és a jantrákat használja. A jantra (vagy csakra), a mandalához hasonló, isteni erőt ábrázoló geometrikus jel, amelyet többnyire kis fémlapokra karcolnak, de ismertek háromdimenziós jantrák is. Céljuk a mágikus isteni erő megjelenítése. A mantrákkal kívánják felébreszteni a szunnyadó isteni erőket, a sziddhiket. Akinek ez sikerül, az a sziddha.

A tantra felfogásában a test az istenek lakhelye, így a vágyak és élvezetek az istenekhez vezető út spirituális állomásai. A tantrikus felfogás a legtöbb vallás alapvető spirituális elvárásainak ellentmond, köztük a hinduizmus fő áramlatainak is. A vallások többsége az önmegtartóztatást, a vágyak elnyomását, sőt az aszketizmust erénynek tartja. A tantrizmus ezzel szemben azt hirdeti, hogy a test az istenek lakhelye, a test vágyainak kielégítése tehát istennek tetsző cselekedet. A tantrizmust tehát meglehetősen szabados, helyenként erkölcstelen vallási szektaként értelmezik.

A tantrikus szertartásokhoz öt dologra (makara) van szükség. Ezek a hús (mámsza), a hal (matszja), az alkohol (madja), a szexuális egyesülés (maithuna) és a misztikus gesztusok (mudrák). Saktit néhány imádója Umáként és Gauríként imádja, mások pedig Kálíként vagy Durgáként csoportos nemi rituálék, orgiák közben.

Ez a felfogás az ortodox hindukra megbotránkoztató hatású, hiszen közülük sokan még a tojás fogyasztásától is tartózkodnak, és a szigorú szabályoknak megfelelő nemi élet erény. A tantrikus azonban nem követeli meg az ortodox hindutól, hogy felfogása ellen cselekedjen, csupán lehetőséget biztosít számára, hogy a lusta (pasu) emberből, hős (víra) vagy isteni (divja) válhasson. A hős típusú ember az élvezeti cikkek ellenőrzött fogyasztásával legyőzheti állati hajlamait. Számára az alkohol fogyasztása (madja) Bráhma mámorító megismerésévé lényegül, a hús (mámsza) Bráhma cselekedeteinek értelmezésébe vezet be, a hal (matszja) az élőlények iránti együttérzést szimbolizálja . A nemi kapcsolat során nyilvánul meg a hős (víra) típusú ember számára az az erő, amely képes egyesülni a fejében található "ezerszirmú csakrával".

 

A bhakti

A bhakti Isten feltétlen és odaadó szeretete, egy különösen személyes vonzalom, amelyben minden más anyagi és szellemi viszonyrendszer a háttérbe szorul. Lényegét Patandzsali (i.e. II. sz.) említi a spiritualitásról írt művében, a Jógaszútrában: Az Isten iránti odaadás és összpontosítás. A bhakti tanítása szerint nem számít a pénz, a hatalom, a műveltség, a vallási ismeret, a tanultság és a mantrák pontos kiejtése, vagy az Istennek szentelt ajándékok értéke. A családi kötelékek ehhez a viszonyhoz képest másodlagosak.

A bhakti az abszolút szeretet (parama prema rúpá). A hívő hátat fordít a világnak, a családnak és életét Isten szeretetének (nem megismerésének vagy a hit vizsgálatának) szenteli. Számára Isten a legfőbb szeretni való. A bhakti-viszonyok egyike a prema, amely Istent tartja, mintegy az egyetlen férfinak, és minden más női attribútummal rendelkezik. A másik viszonyrendszer a szúta, amely szülő-gyermek kapcsolatra hasonlít. Istenben megnyilvánulhat az anyakép, a mátá, vagy az apakép, a pita is. Lehet barátság, azaz szuhrit is, mint a pándava hős Ardzsuna esetében, aki Krisnában a jóbarátot látta. A bhakti ugyanakkor kölcsönös függőség. A hívő sem létezhet Isten nélkül, és fordítva.

Filozófiai felfogását tekintve egyszerre dualista és teista. Különbséget tesz teremtő és teremtés között, a világ és a lélek dolgait tekintve egyaránt. A megváltás a praszáda , vagyis Isten kegyelme által érhető el. A megváltás után a lélek önállósága megmarad, amely boldogsággal telítődik Isten közelségének tudatában (szánnidhja). Már az i.e. 2. században megjelent és a középkorban számos filozófiai, vallási iskola alapját képezte. Mozgalomként terjedt és fő célja a mechanikus ember-isten viszony helyett, Isten "esztétikus", bensőséges és érzelmi alapokon nyugvó megközelítése. Amíg a hinduizmus nagy áramlatai csak emberi alakjában jelenítették meg Istent, a bhakták az isteni alakot ruházták fel emberi érzelmekkel.

Istennek három alapvető attribútuma van: az igazság (szatjam), a jóság (sivam) és a szépség (szundaram). A bhakti a hívek valamennyi istenhez való viszonyában megjelenhet, de fogalma legerőteljesebben mégis Visnu kultuszához kapcsolódik. Már Visnu hetedik avatárája, Ráma iránt is határtalan szeretet nyilvánult meg népe körében. Krisna, Visnu nyolcadik inkarnációja iránt a szeretet oly mértékű volt, hogy megjelenésével mindenkit elhomályosított a környezetében. Máig számos költő, énekes, táncos és festő művének témája Krisna, akibe Vrádzsa tartomány (ma Észak-India) valamennyi tehénpásztor-lánykája beleszeretett és szerelmében egyesülni akart vele.

Mivel a bhakti alapvető tanítása Isten egyedülvalósága, azaz Ő az egyetlen úr, a vallási tanítások szerepe, a társadalmi hierarchia és a kasztrendszer, valamint a vagyoni viszonyok a hitnek ebben a megnyilvánulási formájában háttérbe szorultak. Ebben a tekintetben a bakhti-mozgalom, bizonyos mértékig, reformer irányzatnak tekinthető, akárcsak a tantrikus változatok, vagy az önálló vallásként továbbfejlődő buddhizmus és dzsainizmus. A bhakti hívei nem utasították el a védákat, mint a buddhisták és a dzsainisták, és nem kezelték azt lenézően, mint ahogy a tantrikusok tették, hanem a vallás teljes felszabadítására törekedtek. Igyekeztek a hinduizmus tanításait az alsóbb kasztok számára is mind szélesebb körben hozzáférhetővé tenni.[34] Isten "egyetlen férfiként" való értelmezése felszabadító hatással volt a nők helyzetére, elismertséget hozva olyan szent életű asszonyoknak, mint Mira Bai, Mella, Szakku Bai, vagy Godadévi. Ezzel együtt bizonyos sikert könyvelhetett el a buddhisták, vagy a dzsainisták „visszatérítésében” is. A bhakti-mozgalom összességében friss szemlélettel oltotta be a hinduizmus rendkívül szerteágazó, de helyenként megmerevedett áramlatait. Reformtörekvése azonban sikertelen maradt, mivel a vallási, társadalmi rendszerek (pl. a kasztrendszer) reformját nem alapjaiban képzelte el, hanem megelégedett azzal, hogy alacsonyabb kasztok tagjai is felemelkedhessenek a magasabb, akár a papi kasztokba is. Az évszázadok folyamán a bhakti hatása mégis tartós maradt, és ez alól a hatás alól a szigorú hindu ortodoxia sem tudta kivonni magát.[35]

Krisna-tudat

A Krisna-tudat teológiáját a 15. századi bhaktanta-jógi, a már életében Krisna avatárjaként tisztelt Srí Caitanya által hirdetett eksztatikus vaisnavizmusból származtatják. Kiteljesedése a 20. században, az 1886-ban Abhay Charan De néven született Swami Prahubpada nevéhez fűződik, akit hasonlóan India más szellemi vezetőihez, szentként tisztelnek hívei. Hetvenéves korában, 1965-ben elhagyta Indiát és az Egyesült Államokba utazott, ahol 1969-ben San Franciscóban megalapította az ISKCON-t, a Krisna- tudat Nemzetközi Szervezetét. Mintegy ötven könyvét megközelítőleg tízmillió példányban adták ki.

A Krisna-Tudat Nemzetközi Szervezete (ISKCON), vagy ismertebb nevén a „Hare Krisnások” a nagyvárosi utcák ismerős alakjai világszerte. A könyveket ajánló fiatalok dobkísérettel, énekkel dicsőítik Krisnát igaz bhaktákhoz méltóan.

Swami Prahubpada tanításaiban a bhakti útját követte: teljes áhítatot hirdetett Krisna iránt, tanítása szerint az önmegtartóztatás és a szeretet megnyitja a lelket a Krisna-tudat előtt. A védikus bölcsesség szerint a tisztaság, a lemondás, az igazmondás és a kegyesség a vallás négy egyetemes alapelve. Ezek következetes alkalmazása a vallási gyakorlatok végzésével együtt biztosítja az ember lelki felemelkedését, elutasításuk pedig erkölcsi és lelki hanyatláshoz vezet. Az erkölcsi alapelvek szellemében a Krisna-hívők négy szabály követését tartják különösen fontosnak:

  1. a húsevés beszüntetése könyörületesség az állatok iránt, ugyanakkor fejleszti az együttérzésre való képességet,
  2. a kábító- és mámorítószerektől való tartózkodás a lemondásnak, a mértékletes életmódnak kedvez,
  3. a korlátozatlan nemi élet elkerülése biztosítja a belső tisztaságot,
  4. a szerencsejátékok és a pénzügyi spekuláció elkerülése pedig abban segít az embernek, hogy igazmondó és becsületes maradjon.

Forrás: Wikipédia hinduizmus, hindu istenek

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hinduizmus