Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A társas érintkezés pszichológiája 2

A TÁRSAS ÉRINTKEZÉS PSZICHOLÓGIÁJA (Forgách József) könyvből

 

Csereelv

Sok régi és modern társadalomban egy partner „juta­lomértékét" a családok meglehetősen nyíltan felmérték, és ehhez a „part­nerértékekre" nézve széleskörűen elfogadott nézetek szolgáltattak alapot. Hacsak futó pillantást is vetünk bármelyik újság házassághirdetéseire, máris világos elképzelésünk lehet arról, hogy a személyközi kapcsolatok mai piacán mi számít a legfőbb tőkének: jó külső, fiatalság, pénz, utazás és kaland kedvelése, képzettség stb.

A csereelv ma is érvényben van, még ha kevéssé intézményesült formá­ban is: „valójában azt mondhatjuk, hogy a házasságközvetítésről való lemondás még nyíltabban behozta az alkudozási attitűdöt a szerelmi kap­csolatokba. Míg korábban a családok alkudoztak, ma mindenkinek magá­ért kell küzdenie" (Willard, Waller, 1970, 1982. o.).

Általában hajlunk arra a feltételezésre, hogy az ilyen személyes beruhá­zások minden kapcsolatban egyensúlyban vannak. Ha egy különösen vonzó fiatal nőt egy öregedő és nem különösebben kellemes férfival látunk, automatikusan hajlunk arra a következtetésre, hogy a látszat ellenére kölcsönösen előnyös cseréről van szó. Az öreg férj talán különösen gazdag, esetleg ragyogó intellektusa van, amely lenyűgözi fiatal feleségét vagy talán a múltban fontos szolgálatokat tett. Amikor Jacqueline Kennedy férjhez ment Aristotle Onassishoz, az embereknek nem okozott nehézséget, hogy a történtekben a méltányos cserét lássák: a partnerek olyan forrásokat bocsátottak egymás rendelkezésére, melyeket kölcsönösen értékeltek. Vizsgálatok mutatták ki, hogy az olyan személyes értékeknek, mint a testi szépség, tartós hatása van, és még a partner észlelt helyzetére is kisugároznak. A vonzó nő társaságában megjelenő férfit gyakran pozití­vban értékelik, mint azt, aki ilyen társaság nélkül mutatkozik.

 

A jó külső fontossága: testi vonzerő

A testi vonzerő igen nagy szerepet játszik annak befolyásolásában, hogy egy kapcsolat az érintkezés hiányától eljut-e az 1. szintre (egyoldalú észrevétel) és az egyoldalú észrevételtől a 2. szintre (felszínes érintkezés).

A másik látható jellemzői, mindenekelőtt külső megjelenése szolgál általában alapul az embereknek ahhoz a döntéséhez, hogy valakivel, akit látásból ismernek, egyáltalán interakcióba lépjenek-e vagy sem.

Végső soron a szépség a mi szemünkben van, vagyis függ attól, hogy mit látunk szépnek. A szépség meghatározásának nincsenek rögzített tudományos kritériumai, s amit ma vonzónak tartunk, nem feltétlenül lesz az holnap. A különböző korok festményeire vetett futó pillantás meggyőzhet bennünket arról, hogy például a női szépséggel kapcsolatos elképzelések milyen nagy változáso­kon mentek keresztül a századok folyamán. Minden korszaknak megvan a szépségideálja, és a szépséggel kapcsolatos mércéink életünk folyamán is változnak.

A kísérleti szemé­lyeknek olyan emberek fényképét mutatták be, akiket előzetes osztályozással három csoportba soroltak: vonzó külsejű, előnytelen külsejű és átlagos kinézetű. A kísérleti személyeknek különböző skálákon kellett értékelniük a fényképeket. A jó megjelenésű embereket csaknem minden dimenzióban magasabbra értékelték, kivéve a szülői kompetenciát (lásd a 12.1 táblázatot).

A vonzó emberekről úgy vélték, hogy jobb a személyiségük, boldogabbak és kompetensebbek, nagyobb az esélyük a házasságra — ezzel szemben az átlagos külsejű emberekről azt gondolták, hogy azok jobb szülők.

 

A szépségnek sok más előnye is van. A jó megjelenésű emberek a legkülönbözőbb területeken előnyben részesülnek.

Landy és Sigall (1974) azt találták, hogy egy és ugyanazt a dolgozatot kedvezőbben ítélték meg a férfiak, ha úgy tüntették fel nekik, hogy a dolgozatot egy csinos nő írta, mint amikor úgy tudták, hogy átlagos külsejű nőtől származik (lásd a 12.2 táblázatot.

A jó megjelenésű embereket az előnytelen külsejűeknél kevésbé tartjuk felelősnek a szabálysértésekért is. Dion (1972) eredménye szerint az előnytelen külsejű gyerek által elkövetett szabálysértést szigorúbban ítélték meg, és valószínűbbnek tartották újbóli előfordulását, mint azt egy vonzó gyerek hasonló szabálysértése esetén lelték (lásd a 4.1 gyakorlatot).

Efran (1974) egyetemi hallgatókat arra kért, hogy játsszák el egy egyetemi bíróság szerepét, és döntsenek más diákok olyan szabálysértéseiről, mint például csalás a vizsgán. A bíróság tagjai kevésbé hittek a vádaknak, és kevésbé szigorú ítéletet hoztak, ha a vádlott jó megjelenésű volt.

Mindazonáltal a „szép jó is" feltevésnek világos határai is vannak. Ha i ítélők azt látják, hogy valaki visszaél a jó megjelenésével, a vonzó személyekkel szemben különösen szigorúak.

Sigall és Ostrove (1975) eredményei szerint a vonzó személy szigorúbb ítéletet kapott akkor, ha vonzerejét egy bűncselekmény (csalás) elkövetésére használta fel. Ugyanakkor cselekményét enyhébben ítélték meg, mint másokét, ha a bűncselekmény, bármilyen súlyos is volt (betörés), nem állt kapcsolatban vonzerejével (lásd 12.3 táblázatot).

Még az is lehetséges, hogy egy mosolynak ugyanaz a hatása van, mint a vonzerőnek: egy újabb vizsgálat eredményei szerint (Forgas, O'Connor és Morris, 1983) a mosolygó diákok kedvezőbb értéke­lést és kevésbé szigorú büntetést kaptak egy szabálysértésért, mint ugyan­ezek a diákok akkor, ha nem mosolyogtak (lásd a 12.4 táblázatot).

Miért hiszik olyan erősen azt az emberek, hogy a jó megjelenés együtt jár a jó személyes jellemzőkkel? Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a

jó külső valamilyen „holdudvarhatást" hoz létre, amiről a 4. fejezetben már ejtettünk szót.


Van-e valamilyen magva annak a közhiedelemnek, hogy a szép egyszersmind jó is? Goldman és Lewis (1977) pontosan ezt a kérdést tették fel. Vizsgálatukban a külső megjelenés szempontjából előzetesen értékelt diákoknak kellett egymással beszélgetést folytatniuk anélkül, hogy látták volna egymást. (A beszélgetés telefonon történt, és a partnere­ket úgy válogatták, hogy ellenkező nemű párok legyenek.)

A beszélgetés után mindegyik diákot megkérték arra, hogy értékelje (nem látott) partnerét néhány szempontból (pl. mennyire szeretetre méltó, szorongó, milyenek a társas készségei, mennyire szeretne vele találkozni stb.).

Az eredmények meglepő módon azt mutatták, hogy a jobb megjelenésű embereket ténylegesen szeretetreméltóbbnak és jobb társas készségekkel rendelkezőnek értékelték, mint a kevésbé vonzó diákokat, bár a vizuális kapcsolat ki volt zárva. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy végül is lehet valami a vonzó emberek iránti elfogultságban. Bár nem valószínű, hogy felsőbbrendűnek születtek, könnyen lehet, hogy a jó megjelenésű emberek kora gyermekkoruktól fogva jobb és jutalmazóbb interakciókban vesznek részt. Ennek eredményeként jobb és szeretetreméltóbb felnőttek lesznek.

 

Newcomb terepvizsgálatát követően a hasonló attitűdöknek a vonza­lomra gyakorolt hatását a szociálpszichológiai laboratóriumokban széles­körűen vizsgálták. Egy tipikus kísérlet úgy zajlik, hogy a kísérleti személy attitüdjeit a tényleges kísérlet előtt (sokszor hetekkel) egy külön alkalom­mal felmérik. A tulajdonképpeni kísérletben a kísérleti személynek mani­pulált információt nyújtanak egy másik személyről, akit úgy tüntetnek fel, hogy a kísérleti személyhez nagyon hasonló, illetve tőle nagyon különböző attitüdjei vannak. Végül arra kérik a személyt hogy jelezze, mennyire szereti az így bemutatott egyént. Byrne (1971) kiterjedt kutatásokat vég­zett ebben a témakörben, és egybehangzóan azt az eredményt kapta, hogy a kísérleti személy és a célszemély hasonló attitűdjeinek aránya erősen befolyásolja a vonzalmat. Ez az összefüggés érvényesül a legkülönbözőbb csoportokban és kultúrákban, és olyan erőteljes, hogy még matematikai képlettel is kifejezhető.

Annak ellenőrzése érdekében, hogy az attitűdhasonlóság— vonzalom kapcsolat valóban olyan erős-e, mint ahogy Byrne (1971) feltéte­lezte, más kutatók is a valóságos életbeli kapcsolatok vizsgálatához fordul­tak. Kandel (1978) egy kérdőív segítségével 1800 13 és 18 év közötti fiatalembertől gyűjtött adatot.

A vizsgált személyek és legjobb barátaik attitűdjeit és értékeit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy ezek szorosan összefüggenek. A hasonló attitűdök és értékek tehát kétségtelenül fontos részei egy kapcsolat fejlődé­sének.

De miért pont az attitűdhasonlóság ilyen fontos, hogy egy kapcsolat a 2. szintről a 3. szintre fejlődjön? Ennek több oka is lehet. Heider (előző fejezetben említett) kognitív egyensúlyelmélete értelmében lehet, hogy szeretjük saját nézeteinket és vélekedéseinket mások által megerősítve látni. A tanuláselméleti tételek szerint a hozzánk hasonlóan gondolkodók nagyobb valószínűséggel okoznak nekünk jó érzést, azaz nyújtanak pozi­tív megerősítést, melyet mi rövid úton összekapcsolunk az ilyen szemé­lyekkel.

Levinger, Senn és Jorgensen (1970) megpróbálták megismételni Kerckhoff és Davis eredményeit, de nem jártak sikerrel.

Azt találták, hogy a kapcsolat sikerének két jó előrejelzője van. Az egyik előrejelző az volt, hogy a vizsgálat kezdetekor a partnerek milyen mérvű érzelmi elkötelező­désről számoltak be, a másik előrejelző pedig az volt, hogy a partnerek milyen mértékben vettek részt közös tevékenységekben.

 

Kompetencia és vonzalom

Aligha meglepő, hogy jobban vonzódunk a kompetens, intelligens és sikeres emberekhez, mint azokhoz, akik tehetségtelenek, buták és sikerte­lenek. Mi több, rokonszenvünk akkor is erős marad, ha egy jövőbeni partnerünk kompetenciájából semmiféle előnyünk nem származik. Úgy tűnik, hogy az intelligenciának és a kompetenciának ugyanolyan holdud­varhatása van, mint a testi vonzalomnak.

Az eredmények összhangban álltak a várakozással. Az alkalmasabb jelöltet általában jobban szerették. De miképpen befolyásolta a kisebb hiba (a kávé kiöntése) a jelöltek vonzerejét? Paradox módon, a kiváló jelöltet meg jobban szerették a kávéincidens után, míg az átlagos jelöltet negatí­vabban értékelték a hibát követően. Úgy tűnik, hogy egyéb információ hiányában a kompetens embereket szeretjük, és meg jobban szeretjük őket, ha a hibázás általános emberi képességéről lesznek tanúságot.

 

Önbecsülés és vonzalom

A vonzalom és az önbecsülés kapcsolata is szoros. Más emberek szeretete pozitív önértékelésünk legfontosabb forrása. Különösen értékeljük és mél­tányoljuk a pozitív kapcsolatokat azokban az időszakokban, amikor kéte­lyeink támadnak önmagunk értékeit illetően.

Walster (1965) érdekes kísér­letben demonstrálta ezt az összefüggést. Kísérletében nők vettek részt, akiket — miközben a kísérletre vártak — a kísérletvezető egy megbízottja szólította meg. A megbízott csinos férfi volt, udvarolni kezdett, végül randevút kért tőlük. A tényleges kísérletben a kísérleti személyek pozitív, illetve negatív megerősítést kaptak néhány tesztben elért eredményükre, miáltal pozitív, illetve negatív érzések alakultak ki bennük önmagukról. A kísérlet végén többek között azt is megkérdezték tőlük, mennyire ítélik vonzónak azt az embert, akivel a váróteremben találkoztak. A negatív visszajelentéssel elbizonytalanított kísérleti személyek sokkal jobban sze­rették a fiatalembert, mint azok a nők, akiknek megnövelték az önbecsülé­sét.

Kiesler és Baral (1970) eredményei szerint azok a férfiak, akiknek önbe­csülését „felpumpálták", ha választaniuk kellett, a csinos nővel kezdtek ki, szemben a másik esettel, amikor a férfiak önbecsülését kísérleti személyek között leszállították, s ilyenkor a férfiak inkább a nem vonzó nőt részesí­tették előnyben, akiről feltételezték, hogy nagyobb sikert aratnak majd nála. Mások szeretetét tehát akkor értékeljük és viszonozzuk leginkább, amikor önbecsülésünk alacsony szintű, és ezt feltehetőleg nagyon is szem előtt tartjuk, amikor partnert választunk magunknak.

 

Pozitív személyes jellemzők és vonzalom

A fentebb tárgyalt kompetencia és önbecsülés mellett egy sor más szemé­lyesjellemző is befolyásolhatja, mennyire szeretünk valakit. Nagyjából azt mondhatjuk, hogy a „jó" tulajdonságokat rokonszenvvel és a „rossz" tulajdonságokat ellenszenvvel jutalmazzuk.

 

Viszonosság és vonzalom

Az a csaknem egyetemes tendencia, hogy a kiegyensúlyozott kapcsolatokat kedveljük a kiegyensúlyozatlanokkal szemben, szintén erősen befolyá­sija a vonzalmat. Ha ráébredünk, hogy valaki szeret minket, szinte automatikusan mi is pozitívan viszonyulunk az illető személyhez.

Nemcsak szeretjük azokat, akik bennünket szeretnek, hanem ellenszenvet is érzünk azok iránt, akik velünk ellenszenveznek. A vonzalom viszonzására való hajlam olyan erős, hogy nagyon sok kereskedelmi vállalkozás is megpróbálja kihasználni.

Amikor az alkalmazottakat arra tanítják, hogy az ügyfelek iránti szeretet feszíni jeleit fejezzék ki (pl. mosolyok, tekintet és pozitív szóbeli üzenetek), feltételezik, hogy az ügyfelek viszonozzák a szeretetet, és a szerveze­tet kedvezőbb fényben fogják látni.

 

A nyereségek és veszteségek hatása a kapcsolatra

Érdekes kérdés, hogy mások irántunk érzett szeretetének változása mennyire befolyásolja az irántuk megnyilvánuló vonzalmunkat. Jobban szeretjük-e azt az embert, aki mindig is pozitív érzelmekkel viselte­tett irántunk, mint azt, aki a kezdeti negatív reakciók után kezdett el szeretni bennünket? Pusztán a megerősítési elméletet alapul véve, az első embert kellene jobban szeretnünk, mert ismeretségünk ideje alatt több pozitív megerősítést kaptunk tőle. A dolgok azonban nem ilyen egyszerű­ek. (Sokszor jobban értékeljük az olyan ember pozitív érzelmeit, aki kez­detben ellenszenvet érzett irántunk, és megfordítva, nagyobb ellenszenvet érzünk az iránt, aki valaha barátunk volt, mint egy olyan ember iránt, akivel sohasem volt jó a kapcsolatunk)

A társadalmi helyzet és a demográfiai jellemzők hasonlósága például kritikus az egyoldalú észrevétel és a felszínes érintkezés kialakulása szem­pontjából, de a hasonló társadalmi háttér az erős érzelmi bevonódással jellemezhető kapcsolatban is megtartja a kapcsolatot erősítő szerepét. Hasonlóképpen, a külsőből eredő vonzerő akkor a legfontosabb, amikor segíti az egyoldalú észrevételt felszínes érintkezéssé átváltoztatni. A part­nerek testi vonzereje azonban még a többéves házasságokban is megtartja szerepét a kapcsolat fenntartásában. Mint Sigall és Landy kimutatta, egy férfit, akit nagyon vonzó nővel látnak, pozitívabban értékelnek, mint ugyanazt a személyt vonzó társ nélkül.

Az attitűdhasonlóság, a szükségle­tek kölcsönös kiegészítése, a kompetencia, a pozitív személyes tulajdonsá­gok és az önfeltárás egyre fontosabbakká válnak, amint a kapcsolat a felszínes érintkezéstől az egyre növekvő kölcsönösségig fejlődik.

Végül elérjük a kapcsolat olyan szintjét, amikor a viszonyra a tartós elkötelezettség válik jellemzővé. Ezek az intim kapcsola­tok, fűződjenek ezek bár szerelmeinkhez, jegyeseinkhez vagy legjobb barátainkhoz, különleges szerepet játszanak életünkben.

 

Intim kapcsolatok

Más emberekkel fenntartott intim kapcsolataink életünk talán legmélyebb élményei. A szerelem, a jó barátok, a harmonikus kapcsolat szüleinkkel, gyermekeink és testvéreink rendkívül fontosak valamennyiünk számára. A legtöbb ember minden másnál fontosabbnak tartja saját boldogsága szempontjából, hogy jó kapcsolata legyen társaival. Ezt az empirikus kutatás is alátámasztja. Campbell, Converse és Rotgers (1976) sok embert megkérdezett, hogy különböző dolgok mennyire fontosak a számára. A válaszok szerint az anyagi és munkasikerek a legtöbb válaszadó számára kevésbé voltak fontosak ahhoz képest, hogy jó barátaik legyenek, boldog legyen a házasságuk és a családi életük.

Azok a párok, akik a szere­lemskálán magas pontszámot értek el, nagyobb nem verbális érdeklődést árultak el egymás iránt, többet és többször néztek egymásra, mint azok a párok, akik a szerelemskálán viszonylag alacsony pontszámot értek el.

A szerelem másik jellemzője, hogy van szexuális összetevője, amely a puszta szeretetkapcsolatokból hiányzik.

A kizárólagosság a szerelem összetevője, mely általában hiányzik az egyszerű szeretetből.

 

A szoros kapcsolatokat nagyjában-egészében három tulajdonság jellemzi: „Intenzív lelkiállapotok pillanatai, a viselkedés kölcsönös függése sok területen és a tartósság." (512. o.) E nézetet valóban alátámasztja néhány empirikus bizonyíték. Rands és Levinger (1979) arra kérték kísérleti személyeiket, hogy a kapcsolat szoros­sága és a tagok neme szerint eltérő párok különböző viselkedéseinek megjelenési valószínűségét ítéljék meg. Az ítéletek azt tanúsították, hogy a kísérleti személyek a különbözőfajta kapcsolatok között két főbb tulaj­donság mentén tettek különbséget: ezek az érzelmek kölcsönös függése és a viselkedés kölcsönös függése voltak. Más szavakkal, egy kapcsolat annál szorosabb, minél több és változatosabb együttes viselkedési tevékenységet folytatnak a partnerek, és minél nagyobb az érzelmi bevonódás és kölcsö­nös függés a partnerek között.

 

A társ puszta jelenlétének hatása a viselkedésre

Ha valóban meg akarjuk érteni, milyen szerepet játszanak a társak viselke­désünk befolyásolásában, az elemzést a lehető legegyszerűbb esettel kell kezdeni: hogyan befolyásol minket más emberek puszta jelenléte, akikkel semmilyen társas interakciót nem folytatunk?

A pszichológusok már a múlt század végén megfigyelték, hogy az emberek sokféle feladatot jobban végednek mások jelenlétében, mint egyedül. Ezek a hatások megjelennek, függetlenül attól, hogy a társak a cselekvőt egyszerűen csak figyelik-e (közönséghatás) vagy maguk is hasonló tevékenységet végeznek (együttes cselekvési hatások).

Triplett 1897-es kísérletének (1981) eredményei szerint például az egyé­nek gyorsabban tudtak horgászorsókat feltekerni mások társaságában, mint egyedül.

Travis (1925) arról számolt be, hogy közönség jelenléte messze a magányos helyzetben elért eredmény fölé emelte a vizsgálati személyek teljesítményét egy tárgykövetési feladatban (egy pontot kellett követni egy forgó korongon).

A jelenség rendszeresebb vizsgálatában Allport (1981) kísérleti sze­mélyeitől különböző feladatok elvégzését kérte. A feladatok skálája az egyszerűtől (betűket kellett áthúzni egy szövegben) a bonyolultig (cáfola­tot kellett írni logikai érvelésekre) terjedt. A kísérleti személyeknek a feladatokat egy szobában vagy egyedül, vagy öt másik ember társaságában kellett végezni. Szinte minden feladatban jobb eredmények születtek, ha az öt ember együtt volt. A pszichológusok ezt a jelenséget a „társas serkentés" hatásának neveztek el) Mindazonáltal a társak jelenlétében nem mindig következett be javulás. Az utolsó, legbonyolultabb feladatban az érvek minősége romlott a társak jelenlétében.

Hogyan értelmezzük ezeket az ellentmondó eredményeket? Mikor ser­kenti és mikor gátolja egy személy teljesítményét az, hogy csoportban van? Rober Zajonc (1965) minden rendelkezésre álló adatot gondosan megvizs­gált, és a következő meglepő eredményre jutott: a társak jelenléte mindig javította a teljesítményt, ha a feladat egyszerű vagy jól begyakorolt volt. A teljesítmény viszont romlott, ha a feladat új vagy bonyolult volt.

 

Lazsálás és a járókelő közömbössége

Ha a társak nem csupán megfigyelők vagy nem csupán ugyanazt csinálják, amit mi, hanem ténylegesen együttműködünk velük, a teljesítményünkre gyakorolt hatásuk sokkal bonyolultabb lehet. A közös tevékenység gyak­ran azt jelenti, hogy az egyéni teljesítményt nem lehet objektívan felmérni. Ilyen körülmények között az emberek néha olyasmibe kezdenek, amit Latane és munkatársai (1979) „társas lazsálásnak" neveztek. A kifejezés arra a tényre utal, hogy az egyének kisebb erőfeszítést fejtenek ki munká­jukban, ha tudják, hogy egyéni hozzájárulásukat egy csoportfeladathoz nem lehet megbízhatóan megállapítani. Az egyik magyarázat erre a reakcióra, hogy a kollektív teljesítményért való felelősség a sok egyén között megoszlik. Annak, hogy sok csoporttag együttesen felelős az eredményért, a személyes motiváció és felelősség látja kárát.

 

Konformitás

A társas élet egyik rejtélye, hogy az egyénenként nagyon különböző emberek miként képesek sikeresen együtt élni csoportokban, közösségek­ben őstársadalmakban. Hogyan leheséges ez?

Minden emberi csoport, legyen az lakóhelyi közösség, munkacsoport, egyetem vagv egy egész társadalom, csak azért létezhet, mert tagjai bizonyos normákhoz alkalmaz­kodnak. Minden csoport kifejleszti a sajat íratlan (és gyakran írott) viselkedési szabályait, és elvárja, hogy tagjai ezeket betartsák.

Sherif (1935) kísérletét arra a gyakori észlelési illúzióra építette, hogy egy tökéletesen sötét szobában egy álló fénypontot tévesen mozogni látunk (ez az ún. autokinetikus hatás). Amikor az embereket arra kérik, hogy becsüljék meg a fénypont mozgását, általában nagyon különböző, néhány centimétertől egy méterig tovább terjedő becsléseket adnak. Sherif társas tényezőt vezetett be ebbe az eredendően bizonytalan. Arra kért meg embereket, hogy becsléseiket mások jelenlétében tegyék meg, akik természetesen előzőleg már meglehetősen eltérő ítéleteket adtak. Néhány próba után a kísérleti személyek hajlottak arra, hogy úgy vizsgálják felül saját becsléseiket, hogy az a társakéhoz hasonlóbb legyen, s végül a döntések egyetlen közös „csoportnormába" konvergáltak. Ez a kísérlet a konformitásnak csaknem tiszta formáját mutatja. Úgy tűnik, hogy megbízható információ híján másokat követünk, mintha csak auto­matikus hajlamunk volna arrajiogy egyetértsünk azzal, _amit más emberek gondolnak.

Mi történik ha_az ítéletek nem egy bizonytalan ingerre, hanem egy jól látható célra vonatkoznak? Akkor is a többiekkel tartunk, ha ítéletük nyilvánvalóan hibás? Erre a kérdésre a legtöbb ember nemmel felelne. Asch (1980) ezt a a lehetőséget vizsgáltas meg, és igen meglepő eredményeket kapott Kísérleti személyeit arra kérte, hogy jól látható vonalak hosszúsá­gáról hozzanak ítéletet. A kísérleti személyeknek példáu azt kellett eldönteniük, hogy háromvonal közül melyik volt ugyanolyan hosszú, mint egy negyedik célvonal. A feladat rendkívül egyszerű volt, és mindenki képes volt helyes választ adni,, mikor egyedül kérdezték. Ascht azonban a csoportbefolyás érdekelte, és úgy alakította a helyzetet, hogy az utolsó személy (az egyedüli „valódi" kísérleti személy) ítélete előtt többen (valamennyiük a kísérletvezető beavatottja) hozták meg döntésű­
ket úgy, hogy annak a kísérleti személy tanúja volt. Az első néhány próbában a beavatottak a nyilvánvalóan helyes választ adták, és így cselekedett a valódi kísérleti személy is. Hamarosan azonban a beavatottak elkezdtek egyhangúan helytelen válaszokat adni.

Mit lett volna az Olvasó egy ilyen helyzetben? Csak két lehetőség van : ellenszegülni a csoportnak és a helyesnek vélt választ adni, vagy együtt menni a többiekkel, és nyilvánvalóan hibás választ adni. Meglepő módon a kísérleti személyek 35%-ban a második lehetőséget választották. Alkalmazkodtak a csoport által kialakított normához még akkor is, ha az nyilvánvalóan_hibás volt.

Asch megvizsgált néhány speciális változót, amelyek a konformitást befolyásolják. Igaz-e például az az állítás, hogy minél nagyobb a csoport, annál nagyobb a konformitás?

Érdekes módon nem ez a helyzet: a három­vagy "négytagú csoport csaknem akkora konformitást váltott ki, mint a sokkal nagyobb csoport. Néhány valóságos életbeli helyzetben azonban más eredrnényeket_kaptak. Milgram a konformitást köznapi helyzetben vizsgálta egy forgalmas New York-i utcán. Néhány a kísérletbe beavatott embert azzaI bízott meg, hogy az utcáról meresszék a szemükét egy irodaház hatodik emeletén egy ablakra. Amikor csak egy személy nézett fel, a konformitás" alacsony volt: a járókelőknek mindössze 4 százaléka követte a mcgbízott tekintetet. Ha öt személy nézett fel a komformitás 16 százalékra nőtt, tíz személlyel 22 százalékra, 15 személlyel pedig elérte a 40 százalékot. Más szavakkal, a csoport méretnövelése továb növelte a komformitást.

Egy másik tényező, ami Asch szerint befolyásolja a konformitást, a támogatók jelenléte vagy hiánya. Asch azt tapasztalta, hogy ha akad legalább még egy személy, aki elutasítja_a helytelen csoportítéletet a konformitás drámaian csökken. Ilyenkor a kísérleti személyek már nem voltak egyedül, és szemmel láthatóan kevésbé feszélyezte őkct, hogy a csoporttal szemben „fellépjenek".

Asch váratlan eredményei nyomán más pszichológusok is érdeklődni kezdtek a konformitás vizsgálatai iránt. Crutchfield (1973) olyan berende­zést használt, ami lehetővé tette, hogy a kísérleti személyek ne szemtől szembe üljenek a csoporttal. A személyek a csoport más tagjainak a döntéseiről egy elektromos jelzőtábla segítségével értesültek, miközben egyedül ültek egy fülkében. A társak feltételezett véleménye (ami valójá­ban a kísérletvezetőtől származott, aki a jelzőtáblát a kísérleti terv szerint manipulálta) még ebben az erősen redukált „csoporthelyzetben" is nagy súllyal esett latba. A kísérleti személyeket még az abszurditás határát súroló állítások elfogadására is rá lehetett venni (pl. „a férfiak várható átlagéletkora az Egyesült Államokban 25 év", vagy „a férfiak átlagosan 25-30 cm-rel magasabbak, mint a nők"), ha azt tapasztalták, hogy a többi csoporttag ezeket az állításokat igaznak fogadja el.

A komformitás mértéke függ attól a sajátos kultúrától, amelyhez a kisérleti személyek tatoztak. Milgram (1961) franciák és norvégek konformitási készségeit hasonlította össze egy hangjelzés hosszúságának a megítélésében. A heterogén-és individualisztikus kultúrához tartozó fran­ciák sokkal kevésbé alkalmazkodtak a csoportítélethez, mint a norvégek, akik homogén kutúrájukban a közösségi szellemet és az egyformaságot nagyra értékelik.

Shouval és munkatársai (1975) a kulturális különbségek még érdekesebb példájával szolgáltak. Eredményeik szerint a Szovjetunióban nevelkedett, de jelenleg Izraelben élő gyermekek konformitása sokkal nagyobb volt, mint az Izraelben született gyermekeké. A különbség nyilvánvalóan a nevelési különbségekkel függ össze. Míg Izraelben a gyermekkort a csínyek_és kalandok, az egyéniség kibontakozása időszakának tekintik, a Szovjetunióban sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a fegye­lemre, a tekintélynek való engedelmességre. Úgy tűnik, hogy az izraeli­ek felnőtt életükben is megrögzött individualisták maradnak. Mann (1977) a buszmegállói sorban állást vizsgálta Jeruzsálemben, és azt találta, hogy legalább hat-nyolc embernek kell már sorban állnia ahhoz, hogy az újon­nan érkezők beálljanak a sorba. Úgy tűnik, hogy „a buszmegállói sorban állás nem túlzottan bevett szokás Jeruzsálemben" (Mann, 1977, 441. o.), míg a nyilvános konformitásnak ez a formája más kultúrákban, például Angliában igen fejlett.

 

Sherif vizsgalatában a kísérleti személyek feltehetőleg tényleg azt hitték, hogy a többi személy ítéletei valóban pontosabbak voltak, mint az övék. Nem egyszerűen az történt, hogy az elfogadás érdekében alkalmazkodtak, miközben fenntartottak egy személyes véleményt- a kapott infor­máció hatására csaknem bizonyosan megváltoztatták személyes nézetüket is.

 

Társas fertőzés

Másokhoz hasonlóan cselekedni és gondolkodni alapvető emberi hajlandó­ság. Az emberek azonban nem egyszerűen csak engedelmeskednek egy csoport információs és normatív nyomásainak. Néha már az is elegendő a viselkedés megváltozásához, hogy csoportban vanna. A-esoportbefolyásoknak való automatikus engedelmeskedést előszőr Le Bonj, a francia szociológus és orvos írta le, aki szerint az érzelmesség, az agresszió és az erőszak szinte járványos betegség módjára terjedhet el egy tömegben.

Sok jól dokumentált esetet ismerünk például rejtélyes betegségek „terjedéséről” társas fertőzés révén. A szenvedők utánozzák mások tünete­it anélkül, hogy tudnának erről.

Legutóbb az izraeliek által elfoglalt nyugati part egyik palesztin iskolájá­ban sok lány esett áldozatul egy rejtélyes betegségnek, melyet állítólag az izraeliek okoztak. A nemzetközi vizsgálóbizottság nem talált semmilyen bizonyítékot bármiféle betegségkeltő tényezőre, és a lányok néhány napon belül felgyógyultak. Az ilyen hisztériás fertőzések gyakran előfordulnak más országokban is.

 

Vezetés

Az engedelmeskedés magában foglalja, hogy elfogadjuk az illető személy tekintélyét és vezetését. Mit értünk pontosan azon, hogy egy személy jó vezető?

A legtöbb emberi szervezetben a vezetőkre hárul, hogy a szervezet céljaival összhangban motiválják a munkásokat, és megszervezzék a termelési folyamatokat.

El kell fogadnunk azt a következtetést, hogy az optimális vezetői tulajdonságok nagymértékben függenek attól a sajátos helyzettől, amely- , ben a vezető tevékenykedik. Megfelelő körülmények között szinte min­denkiből lehet „jó" vezető. Churchill nem bizonyult túl sikeres politikus­nak békeidőben, a háború kitörése következtében előállt helyzet ideálisan megfelelt a tehetségének.

A különböző vezetőknek gyakran nagyon eltérő vezetői stílusuk van. Egy korai vizsgálatban Lewin, Lippit és White (1969) a demokratikus, autokratikus és laissez fairé (engedékeny) vezetés hatását hasonlította  össze a teljesítményre es a csoportok megelégedettségére. Eredményeik szerint a demokratikus vezetők, akiknek stílusát a megbeszélés jellemezte, nagyobb termelékenységet és nagyobb fokú elégedettséget értek el a kísérleti csoportokban. Korántsem bizonyos azonban, hogy a demokrati­kus vezetők hasonló előnyöket élveznének más kultúrákban, más körül­mények között.

 

Más pszichológusok annak meghatározásában léptek előre, hogy milyen jellemzőik vannak az egyes helyzeteknek, amelyek meghatározott típusú vezetőket igényelnek. Fred Fiedler (1967) a vezetés úgynevezett kontingencia modelljét alakította ki, amely azt feltételezi, hogy a hatékony vezetés a vezetői személyiség tulajdonságok és a szituációs jellemzők kombinációjának eredménye.

Fiedler szerint a vezetők főként abban különböznek egymástól, hogy  feladatorientáltak vagy személyorientáltak. Egyes vezetők a teljesítményre koncentrálnak még a jó személyes kapcso­latok árán is, míg másokat inkább az érdekel, hogy meleg, összetartó légkört tartsanak fenn, minthogy a feladatot teljesít

A feladatorientált vezetők a társasan orientált vezetők­nél kedvezőtlenebbül ítélik meg a feladatukat nem hatékonyan végző embereket.

Miként Fiedler és mások is felismerték, a hatékony vezetésnek két, egymással gyakran nehezen összeegyeztethető funkciója van: egyfelölbiztosítani kell, hogy a csoporttagok boldogok, elégedettek és egymással szemben barátságosak legyenek, másfelől gondoskodni kell arról, hogy a csoport feladatába lehető leghatékonyabban végezze. Az_első típusú vezető ugynevezett társas emocionális vezető, míg a második típusú úgynevezett feladat-vezető.

 

Csoportok

Még ez az egyszerű megfigyelési rendszer is sokat elárulhat egy csoportról. A beszéddel töltött idő például valószínűleg jó jelzése egy csoporttag viszonylagos dominanciájának és vezetői helyzetének a csopor­ton belül. Természetesen a legtöbbet beszélő csoporttagok nem feltétlenül a legnép­szerűbbek. Egyes vizsgálatok eredménye szerint valójában a csoport máso­dik legbeszédesebb embere tett szert a legnagyobb népszerűségre! Az interakció ilyen elemi mérései természetesen nem nyújtanak részletes ismereteket.

Túl azon, hogy tudjuk, egy személy mennyit beszél, érdekelhet bennün­ket az is, hogy mit mond, például pozitív vagy negatív dolgokat stb.

Bales (1950) feltételezte, hogy egyes csoport sikere, két-tényezőtől függ: milyen jól képes megoldani az előtte álló feladatokat (feladatfunkció) és mennyire képes a tagokban a csoport iránti elégedettséget fenntartani (integratív vagy társas-emocionális funkció).

A csoport jövőbeni sikere szempontjából lényeges, hogy specializált szerepek jöjjenek létre (pl. a „vezető", a „tréfacsináló", „programfelelős" stb.) és viszonylag állandó csoportstruktúra alakul­jon ki.

Általában véve az a helyzet, hogy a személy annál pozitívabban érez csoportja iránt, minél inkább hozzáférhet az információ­hoz.

Furcsa módon azokkal a csoportokkal szemben érzünk különleges tiszte­letet és elkötelezettséget, amelyekért áldozatokat hoztunk, és amelyekbe nehéz volt bekerülnünk. Egy érdekes vizsgálatban Aronson és Mills (1981) kimutatták, hogy azok a személyek, akiknek nehéz próbatételeken kellett keresztülmenniük, hogy egy csoportba bekerüljenek, jobban szerették a csoportot, mint azok, akiket minden nehézség nélkül elfogadtak.

Valószí­nűleg hasonló folyamatok működnek az összetartó katonai egységekben is: a szigorú kiképzés és a harc együttes élménye nyomán a katonák sokkal jobban értékelik csoportjukat, mint amennyire az a polgári életben meg­szokott. A csoportszellem és kohézió erősítése érdekében ezt az eljárást néha tudatosan alkalmazzák. A kimerítő kiképzés, amilyent például az amerikai tengerészgyalogság elit egységeinél végeznek, nemhogy csökken­tené, inkább fokozza az újoncok vonzalmát csoportjuk iránt.

 

Az összetartó csoportokban viselt tagságnak vannak gyakorlati követ­kezményei is. Minél erősebben azonosul valaki egy csoporttal, annál valószínűbb, hogy egyéni viselkedését a csoportfolyamatok képesek meg­változtatni. A csoportdinamikát először Kurt Lewin (1947) alkalmazta a változás előmozdítására a második világháború folyamán, amikor különö­sen fontos volt az emberek viselkedését a háborús és a háborút követő idők követelményeihez hozzáigazítani. A csoportazonosulás elveit alkalmazták például különböző hirdetési és propaganda kampányok szervezésében, amelyek célja például az volt, hogy az emberek étkezési szokásait befolyá­solják. A narancslé vagy a belsőségek fogyasztását elősegítő kampányok például ilyen megközelítést alkalmaztak. Lewin rakta le az alapjait a csoportdinamika későbbi alkalmazásainak, és sok reklámszakember a mai napig ezeket az eljárásokat alkalmazza anélkül, hogy tudná, honnan szár­maznak.

 

A csoportgondolkodás katasztrofális döntésekhez vezethet. Gyakran idézett példa Kennedy elnök és legközelebbi munkatársainak döntése a disznó-öbölbeli invázó megindítása mellett Kuba ellen, dacára annak, hogy a feladat nehézségéről komoly bizonyítékok álltak rendelkezésre. Valahányszor az erős csoportkohézió megakadályozza fontos eltérő véle­mények kifejtését, mindig fennáll a veszély, hogy a valóságnak nem megfelelő döntések születnek.

 

Valahányszor két csoport verseng egymással, a csoportok tagjai a két csoport közötti különbségeket felnagyítva észlelik. Egy már klasszikussá vált terepvizsgálatban Sherif és munkatársai (1961) a csoport­közi versengés és konfliktus különböző tulajdonságait tanulmányozták. Vizsgálati személyeik táborozó gyerekek voltak. Amikor a gyerekek jutal­mazását az egymással versengő csoportok teljesítményétől tették függővé, a gyerekcsoportok között erős versengés alakult ki. A kutatók ezután különböző eljárásokkal megpróbálták kiküszöbölni a versengést. A legsi­keresebbnek az a módszer bizonyult, hogy kollektív jutalmat tűztek ki (pl. egy film megnézését), mely olyan feladat elvégzésétől függött, melyet csak a csoportok közötti kooperációval lehetett végrehajtani.

 

A saját csoportunk túlértékelésének és más csoportok leértékelésének tendenciája az előítélet és a megkülönböztetés fontos forrása a valóságos életben.

 

Egy érdekes kísérletsorozatban Tajfel és munkatársai (Tajfel, 1978; Tajfel és Forgás, 1981; Turner, 1975) kimutatták, hogy még egy rendkívül felszínes és rövid életű csoportban viselt tagság is elegendő sok ember számára, hogy más csoportok tagjait hátrányosan különböztessen meg.

 

Minél fontosabb egy döntés, annál valószínübb, hogy csoportra, nem pedig egyénre bízzák. Az esküdtszékek, felvételi bizottságok, kormányszervek, szakértői bizottságok és elnöksé­gek azon az elven működnek, hogy a csoportok jobb döntéshozók, mint egyének.

 

 

A társas interakciók környezettana

Az eddigiekben főleg az interakciós folyamatok pszichológiai és kulturális meghatározóiról beszéltünk. Interakcióinkat azonban más fontos hatások 1 is érik, melyeket gyakran figyelmen kívül hagyunk. Arról a tárgyi környe­zetről van szó, amelyben az interakció lezajlik. Minden emberi interakció helyzethez kötött abban az értelemben, hogy meghatározott fizikai hely­zetben zajlik le. Az emberek mégis gyakran megfeledkeznek azokról a hatásokról, melyeket a tárgyi környezet gyakorol érintkezéseikre.

A ko­rábbi fejezetekben láttunk már néhány példát az ilyen hatásokra. Egy interakció fizikai háttere jelentős befolyást gyakorol arra, hogyan észleljük és értelmezzük a társas viselkedést (lásd Forgás és Brown, 4. fejezet), másrészt az olyan fizikai változók, mint például a bútorok elrendezése vagy egy iroda berendezése annak a személynek a nem verbális kommuni­kációjaként is felfogható, aki az adott teret elfoglalja (9. fejezet).

 

Reakciónk a környezetre általában, és a körülöttünk lévő térre különö­sen, gyakran tudattalan és automatikus (a tér használatáról lásd a 9. fejezetet).

 

A.)  Egy példával élve, a férfiak és a nők eltérő térbeli elrendezéseket részesítenek előnyben.

B.)   A nők a barátjuk mellett szeretnek ülni, míg a férfiak vele szemben.

C.)  Mindkét nem képviselőit idegesíti, ha egy idegen foglalja el például buszon vagy könyvtárban azt a helyet, amelyet legszíve­sebben partnerük számára tartanak fenn (Fisher és Birne, 1975).

D.)  Férfi és nő diákok megfigyelése egy könyvtárban alátámasztotta, hogy tárgyi környezetüket „vonzalmaiktól" függően eltérően strukturálták. A férfiak könyvekből, ruhadarabokból vagy más tárgyakból akadályt építenek ma­guk előtt, így zárják ki, hogy egy idegen elfoglalhassa kedvenc partnerük helyét, a nők viszont ugyanezt maguk mellett teszik, így védelmezve meg a számukra kedves ülőhelyet.

 

Ez csak néhány példa, melyek mindazonáltal azt sugallják, hogy a környezet és a társas viselkedés között szoros össze­függés van.

 

 

A környezet állandó mozzanatai

Roger Barker (lásd még a 10. fejezetet is) egyik úttörője volt a társas interakciók ökológiai vizsgálatának. Azt tapasztalta, hogy bizonyos visel­kedési helyzetek (pl. étterem, utcasarok, lift, hálószoba, üzlet stb.) és bizonyos interakciók (pl. evés, beszélgetés, vásárlás stb.) között különleges kapcsolat van.

 

Az ilyen viselkedési helyzetek kimerítő listája például egy kisvárosban arról is tájékoztat bennünket, hogy milyen viselkedési lehetőségeik vannak a lakosoknak.

 

Az építészeknek különösen ismerniük kell a társas viselkedés tárgyi meghatározóit. Hány lakás nyílik ugyanarról a folyosóról vagy lépcsőház­ból? Vannak-e kötetlen használatra nyilvános helyiségek? Mennyire biz­tosított a magánélet nyugalma? Mindezek olyan környezettényezők, ame­lyek befolyásolják, hogy valaki milyen jól érzi magát és mennyire van megelégedve életterével. Festinger, Schachter és Back vizsgálata (lásd a 11. fejezetet) kiválóan szemléltette, hogy egy lakóépület térbeosztása hogyan képes befolyásolni a barátságok hálózatát.

 

Minden ember által kialakított térnek hasonlóan fontos, bár kevésbé szélsőséges következményei lehetnek. Egy lakás, egy kórházi osztály, egy diákhálóterem, egy iroda vagy egy gyár térbeosztásának nagy hatása lehet mindazok társas életére, akik ezeket a tereket használják (Canter és Strin- gel, 1976). Bizonyos terek és bútorelrendezések segítik a társas interakciót, míg másoknak pontosan ellenkező hatásuk van. Az előbbi típust gyakran „szociopetális" térnek nevezik, mivel vonzza az embereket, az utóbbit pedig „szociofugálisnak", mivel taszítóan hat az emberekre. Sok nyilvános helynek, például a várótermeknek vagy az előcsarnokoknak segíteniük kellene az interakciót, ennek ellenére úgy alakították ki őket, hogy még az alkalmi beszélgetést is csaknem lehetetlenné teszik.

 

A környezetnek gyakran egészen finom hatásai vannak, amelyek hangu­latunkat, észlelésünket és érzelmeinket befolyásolják.

Schwarz (1984; Schwarz és Clore, 1983) mutatta ki, hogy még az igen kis időre elfoglalt szoba minősége is észrevehető módon befolyásolta azt, hogy a személy miként értékelte az élettel való elégedettségét. (Az egyik esetben a szoba kicsi és sivár volt, lehangoló kísérleti helyiség, tele villódzó fényekkel, míg a másik esetben kényelmes, jól megvilágított szobában történt az értéke­lés.) A kísérleti személyek a kellemetlen helyiségben általában sokkal kevésbé voltak megelégedve életükkel, mint a kellemes szobában helyet foglaló kísérleti személyek!

 

Hasonlóképpen, az emberek különbözően észlelik egy tisztviselő hozzáférhetőségét és attitűdjét attól függően, hogy az ügyfeleket kávézóasztal mellett ülve, pult mögött állva vagy zárt ajtók mögött, egy íróasztalnál ülve fogadja. Németországban az a gyakorlat, hogy a köztisztviselők irodáikban, zárt ajtók mögött ülnek. Amikor udvarias kopogás után belép az ember egy ilyen irodába, ez a tárgyi környezet arra készteti, hogy önmagát olyasvalakinek tekintse, aki a tisztviselő magánte­rületét ideiglenesen megsérti. A két ember közötti interakciót természete­sen erősen színezni fogja a tárgyi berendezkedés természete.

Baum és Valins (1977) diákkollégiumok vizsgálatában hasonló környeze­ti hatásokat figyelt meg. A diákszobák gyakori téri elrendezése, vagyis az a körülmény, hogy általában hosszú folyosóról nyílnak, szinte kikényszerítette az interakciót, és más térbeosztáshoz, például „rövid folyosókhoz" vagy „lakásokhoz" viszonyítva sokkal kevesebb lehetőséget adott a ma­gánéletre. Érdekes módon a kollégiumi tér beosztása nemcsak a kollégiu­mon belül, hanem a kollégiumon kívül is befolyásolta a diákok életét. Baum és Valins (1977) megfigyelte ezeket a diákokat, miközben kísérletre vártak. A „hosszú folyosóról" jött diákok antiszociálisabban viselkedtek, is magánéletük felségjogait sokkal jobban védelmezték, mint más diákok.

Ugyanaz az iroda, amelyet egy amerikai vagy európai hivatalnok vagy tudományos kutató alkalmatlannak, lehangolónalak és komoly munka számára nem megfelelő­nek tart, egy harmadik világhoz tartozó országban luxus jellegűnek és magas státust kifejezőnek minősülhet. A környezettel való elégedettsé­günk tehát a társas összehasonlítás finom folyamataitól függ, melyek lényében kiderül, hogy miként viszonyul saját környezetünk a velünk összehasonlítható társak környezetéhez. Annak fényében vagyunk boldo­gok vagy boldogtalanok, elégedettek vagy elégedetlenek a rendelkezésünkre illó tárgyi környezetünkkel, amivel rendelkeztünk korábban, és ami fölött ma rendelkeznek a hozzánk hasonló körülmények között élő emberek (vonatkoztatási csoportunk).

 

A térre adott reakcióban hatalmas kulturális különbségek is vannak az emberek között. Egy kínai látogató, aki először járt hazáján kívül, alig akarta elhinni, hogy egyik kollégám tágas és napos kettős garázsát Sydneyben nem emberi lakás céljára használják.

 

Dinamikus környezeti tényezők: hang, fény és hőmérséklet

Interakciós környezetünk nemcsak téglából és malterból áll. A hang, a fény, a hőmérséklet és egyéb gyorsan változó „dinamikus" környezeti tényezők is ugyanolyan fontos szerepet játszanak. A zaj sok tekintetben gyengíti az emberi teljesítményt, beleértve az interakciós folyamatot is (Glass és Singer, 1972).

Mathews és Canon (1975) egy érdekes vizsgálatban azt találták, hogy már a közeli fűnyírógép zaja elegendő volt ahhoz, hogy a legtöbb ember megtagadja a segítséget egy diáktól, aki leejtett egy halom könyvet. Amíg zaj nélkül az emberek 80 százaléka segített, zaj jelenlétében a segítség 10-15 százalékosra csökkent.

Nem minden hang tekinthető zajnak. Kellemes hangok, például a zene, pozitív hatást gyakorolhatnak interakcióinkra. Néhány vizsgálat kimutat­ta, hogy a háttérzaj minősége jelentős befolyást gyakorolhat egy személy iránti szeretetre. Kedvelt zene (adott esetben a rockzene) jelenlétében a partner iránti vonzalom jelentősen nagyobb volt, mint zene nélkül vagy mint nem kedvelt zene mellett (kortárs atonális zene!) (lásd a 16.1 ábrát).

A zene hatása a vonzalomra. Kedvenc zenéjüket (az adott esetben rockzenét) hallgatva az emberek inkább vonzódtak partnerükhöz, mint zene nélkül vagy nem kedvelt zenét (kortárs atonális zenedarabot) hallgatva (May és Hamilton, 1977 nyomán).

 

 

A fénynek (vagy hiányának) hasonlóan erős hatásai lehetnek. Társas életünk döntő része jól megvilágított környezetekben zajlik, és a rá vonat­kozó normák, szabályok és szerepek legnagyobb része „nappali" norma. Mi történik, ha kialszik a fény? Gergen, Gergen és Barton (1973) meglepően egyszerű vizsgálatot végzett. Egyszerűen azt kérték kísérleti személye­iktől, hogy töltsenek bizonyos időt néhány számukra ismeretlen emberrel egy tökéletesen sötét szobában. Kiderült, hogy társas interakcióik nagyon különböztek attól, ahogyan azok a kísérleti személyek viselkedtek, akik­nek ugyanezt kellett tenniük, de egy jól megvilágított szobában. A sötét szobába került személyek az intimitás magas szintjét viszonylag gyorsan elérték. Készek voltak arra, hogy láthatatlan partnereikkel fontos témákat beszéljenek meg, és mintegy 90 százalékuk - gyakran nyíltan szexuális természetű - testi kapcsolatba került társaival.

Miért képes a sötétség önmagában ilyen alapvető befolyást gyakorolni a társas interakciókra? Úgy tűnik, hogy a névtelenség és a láthatatlanság segített az embereknek elveszíteni nappali gátlásaikat, és nyitottabbá tette őket az intim emberi kapcsolatokra. Jóllehet a helyzet hasonlít a különböző egyéniségvesztési kísérletek helyzeteihez (lásd a 15. fejezetet), a reakciók nagyon eltérőek: az agresszió növekedése helyett az emberek szeretet és intimitás kifejezésével reagáltak. E vizsgálatokban figyelemre méltó, hogy a látszólag erőteljes társadalmi normák és elvárások könnyűszerrel felold­hatók egy olyan csekélység révén, mint a fény kioltása!

 

A társas viselke­dést befolyásoló környezeti tényező az időjárás is.

Túl meleg vagy túl párás időben az emberek inkább hajlottak arra, hogy negatív érzelmeket fejezze­nek ki, és egy idegenhez kevésbé vonzódjanak, mint normális körülmé­nyek között (Griffitt, 1970). Néhány eredmény utal arra is, hogy a kelle­metlen időjárás, például a forróság, az agresszió és az erőszak legkülönbö­zőbb formáit serkentheti (Anderson és Anderson, 1984). A lincselések és egyéb erőszakos cselekmények gyakran a forró nyári hónapokban történ­nek. Báron és Ransberger (1978) valóban azt állapították meg, hogy — legalábbis az Egyesült Államokban - kapcsolat van az időjárás és a zavar­gások között. Az erőszak legvalószínűbben mérsékelt forróság idején (kb. 30-35 °C) jelent meg, szélsőséges forróság mellett viszont csökkent. E szer­zők szerint a szélsőséges forróság arra kényszeríti az embereket, hogy elmeneküljenek, és enyhülést keressenek - azaz az ilyen körülmények túlzottan kellemetlenek még az erőszakhoz is!

 

 

Zsúfoltság vagy zavartalanság

Az emberek összehasonlítási alapjuktól függően jelentősen különbözhetnek aszerint, hogy mit tekintenek zsúfoltságnak. Egy 500 lakosú kisvárosból érkező látogató Sydneyt lehetetlenül zsúfolt­nak tarthatja; a sydneyi lakosok New Yorkba látogatva megállapíthatják, hogy a város tűrhetetlenül zsúfolt emberekkel, és a New York-iak Hong­kongban járva gyakran reagálnak ugyanígy.

Az emberek reakciói a zsúfoltságra az izgalomnövekedéstől egészen a patológiás reakciókig terjedhetnek. Mivel azonban a zsúfoltság körülmé­nyei között élő emberek általában más hátrányokat is szenvednek, például alacsony a jövedelmük, alacsony az iskolázottsági szintjük és rossz minősé­gű lakásban élnek, a negatív reakciók nem írhatók kizárólag a zsúfoltság számlájára. Úgy tűnik, hogy amikor ezeket az egyéb tényezőket kiszűrik, a zsúfoltság nem jár negatív következményekkel. Állatoknál könnyebb megállapítani a zsúfoltságra adott szélsőséges reakciókat. Calhoun (1962) egy 48 tagból álló patkánycsoportnak lehetővé tette, hogy egy meghatáro­zott térben folyamatosan szaporodjanak, és megfigyelte a populáció sűrű­ségének növekedésére adott reakciókat. A következmények sorában az utódok megölése, megnövekedett agresszió, homoszexualitás, az anyai viselkedés zavarai, sőt testi fejlődési rendellenességek voltak tapasztalha­tók.

Az emberek reakciói a túl sok vagy túl kevés társas érintkezésre sokkal nehezebben megfoghatók. Nagyon sok függ a szubjektív elvárásoktól. Altman (1975) szerint a vágyott társas érintkezés mennyisége emberen­ként, helyzetenként, sőt még napszakonként is változik.

 

Az emberek „zavartalanságukat szabályozó eljárásokat" alkalmaznak, beleértve tárgyi környezetük manipulálását is, hogy társas érintkezéseiket a kívánt szinten tartsák. Egyik kollégám egy időben egy kis cédulát függesztett az ajtajára, mely így szólt: „Ne zavarj, azt hiszem valami fontosnak jutottam a nyomá­ra a kutatásomban." Az ilyen üzenet, bár kissé nagyképű, hatékonyan biztosítja a zavartalanságot.

A zsúfoltság­hoz hasonlóan a zavartalanság észlelése erősen változó.

 

A tárgyi környezet állandó és dinamikus mozzanatai egyaránt fontos szerepet játszanak a társas interakcióban. Különösen fontos, hogy az embe­rek és környezetük közötti kapcsolatot mindazok felismerjék, akik a tárgyi környezet kialakításáért felelősek (például építészek és tervezők).

 

A kör­nyezet/interakció kapcsolatnak szentelt nagyobb figyelem valamennyiünk számára fontos lehet, hogy interakciós jártasságainkat képesek legyünk javítani.

Interakciós környezeteinket jelentős mértékben magunk válogat­juk, alkotjuk vagy legalábbis módosítjuk. Ez a „színpadtechnika" és az interakciós helyzetek tulajdonságaira való általános érzékenység fontos része a társas interakciós jártasságoknak.

 

Az interakció mint jártasság

Látjuk, hogy az emberekkel való sikeres interakció képessége sok bonyolult feladatot ölel fel: a személyészlelést, a benyomásalakítást, az attribúciót, a szóbeli és nem verbális kommunikációt, a benyomáskeltést, a kapcso­latépítést és a csoportos interakciót. De mi a közös ezekben a különböző folyamatokban? Úgy gondolom, a leghelyesebb a társas interakciót olyan folyamatnak tekinteni, amelyben számos egymással kapcsolatban álló jártasság jut szóhoz, melyeket gyermekkorunktól kezdődően serdülőkorun­kon át egészen a felnőtt életig sajátítunk el. A jártasság és kompetencia ezen a területen mindenfajta társas élet előfeltétele.

Az egyének között természetesen nagy különbségek vannak abban, hogy az interakció különböző területein milyen jártassággal rendelkeznek. Akik hivatásszerűen űzik a társas interakciót, azoknak szakterületüknek megfelelően további kiegészítő jártasságokra van szükségük. A tanárok­nak, orvosoknak, jogászoknak, ápolónőknek és eladóknak rendelkezniük kell általános interakciós jártasságokkal, és ismerniük kell szakterületük speciális interakciós követelményeit is. így például a segítő hivatásokban dolgozó személyek fontos készsége, hogy képesek legyenek másokat nyu­godt és fesztelen állapotba hozni és intim önfeltáró megnyilatkozásokra bírni. (Ezek az ún. „léleknyitogatók"; Miller és munkatársai, 1983.)

Számos előny származik abból, hogy az interakciót készségnek tekintjük. Ezáltal mindenekelőtt eloszlik az interakciós folyamatokat övező titokzatosság. A „készség", „jártasság" kifejezések azt sugallják, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek meg kell tanulnia ezeket a különböző jártasságokat, és ha vannak is olyanok, akik jelenleg kevésbé jól boldogul­nak, mint mások, kiegészítő tanulás során szerzett tapasztalataik révén a lövőben továbbfejleszthetik interakciós készségeiket.

Társas Jártasság Te­rápiának (TJT) nevezik az interakciós jártasságokra képző tréningprogra­mokat (Trower, Bryant és Argyle, 1978).

Bármilyen meglepően is hangzik, még az olyan alapvető jártasság is, hogy miként kell másokra odafigyelni, gondos tréninget kíván.

Egy újabb vizsgálatban Miller és munkatársai (1983) azt állapították meg, hogy az emberek nagyon különbözőek abból a szempontból, hogy milyen jól képesek odafigyelni társaikra és segíteni másoknak „megnyilatkozni". Az érdeklődés, a beszélő megerősítése, a jó kérdések, a kellő mennyiségű szemkontaktus mind, mind az „odafigyelés jártasságának" részei lehetnek. Ezek a tréningprogramok nagymértékben az interakciós folyamatokkal kapcsolatos empirikus kutatásokon alapulnak, amelyekkel ebben a könyv­ben foglalkoztunk.

A terapeutának a nem verbális viselkedés kutatási eredményeire kell támaszkodnia (vö. a 9. fejezettel), másként aligha lesz képes megtanítani pácienseit arra, hogy például a beszéd és az odafigyelés közben milyen mértékű szemkontaktusra van szükség.

Számos más eljárás is segítheti a TJT-t, melyek közül nem egyet a színházi előadások technikáiból kölcsönöztek.

A személyközi érzékenység fokozására szolgáló szokványos módszer alkalmazása során a pácienst partnere szerepének eljátszására kérik egy időre. Ezáltal a páciensben érzékenységet ébresztenek az iránt, hogy viselkedését miként láthatja a másik fél (Argyle, 1980). Gyakran képmagnófelvétel segítségével szembe­sítik a tanulót saját korábbi teljesítményeinek hiányosságaival, és így hozzák létre az önmegfigyelés és objektív éntudatosság állapotát (lásd még a 10. fejezetet). Ez az eljárás arra is jó, hogy más fogyatékosságokra is érzékennyé tegye a tanulót, például a helytelen önbemutató stratégiákra agy arra, hogy nem eléggé jutalmazó partnereivel.

Forrás: Forgách József  - A TÁRSAS ÉRINTKEZÉS PSZICHOLÓGIÁJA

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgacs_Jozsef_A_tarsas_erintkezes_pszichologiaja&id=11497&type=22

 

 

Az ÉN megszületése nagyon fontos lépés, mert ezzel teremtődik meg az alap a tudatos önszabályozáshoz. Ez azonban még csak az alap, ráadásul eléggé ingatag alap. Mint láthattuk, annak, hogy elménkben elkülönült funkcionális egységként (a kognitív felfogás szerint énrendszerként) leképeződött az énünk, olyan következményei vannak, amelyek pozitív és negatív színezetet egyaránt nyerhetnek. Ah­hoz, hogy az ÉN stabilizálódása pozitív felhangot kapjon (hogy ne hát­rányt, hanem előnyt jelentsen, hogy erős énnel rendelkezünk) az kell, hogy működése a személyiség gazdagodását, fejlődését olyan irányban segíthesse, hogy végül meghaladhassa önmagát. Valódi helyünket és sze­repünket a világban - azt a bizonyos sokat keresett titkot, „hogy mi az életünk értelme, jelentése" - csak akkor fejthetjük meg, ha tovább látunk az orrunknál, és nem kizárólag önmagunk demonstrálásával, védelmével és bizonyításával foglalkozunk, hanem egyszerűen tesszük a dolgunkat.  Ha ebben segítenek olyan pici öncsalások, hogy néha aktuális alapok nél­kül is optimisták vagyunk, vagy hogy hiszünk abban, hogy bizonyos, szá­munkra átláthatatlan dolgok is rajtunk múlnak stb., akkor ÉN-ünk efféle szemfényvesztései még megbocsáthatók. Azt azonban már ne engedjük meg neki, hogy olyasmiben is vakká vagy elfogulttá tegyen bennünket, amiben jó, ha tisztán látunk, illetve fontos, hogy teljesen őszinték le­gyünk önmagunkhoz.

Második kritikus vetülete önmagunk megélésének, hogy hogyan lehe­tünk individuálisan közösségiek. Emlékezzenek rá: az ontogenézis során ÉN-ünk a többiek „tükrén" át alakul - nincs ÉN és éntudat a társak köz­vetítése nélkül.

Egyes szerzők (például Baumeister, 1987, Márkus és Kitayama, 1991) érdekes antropológiai és etnikai különbségeket vonultatnak fel annak bi­zonyítására, hogy az ÉN megélése és leképeződésének formája a közvet­len társas interakciók „tükröző" feltételein túl erőteljesen függ történelmi-társadalmi-kulturális hatásoktól is.

Márkus és Kitayama (1991) például napjainkban is felismerhetőnek találtak két jellegzetesen eltérő ÉN-reprezentációt: a „független" és a „kölcsönösen függő" ÉN-formákat (lásd 12. ábra).

-                      A „független" énszerkezetre (ami főként az amerikai és nyugat-európai népességnél általános) az a jellemző, hogy olyan fogalmakban hatá­rozza meg önmagát, ami különállását, másoktól való eltérését hangsú­lyozza.

-                      Ezzel szemben a „kölcsönösen függő" énszerkezet (ami az ázsiai, latin-amerikai, dél-európai népességre jellemzőbb) esetében az egyén úgy gondol önmagára, mint aki szervesen összetartozik másokkal.

Márkus és Kitayama a következő példákkal illusztrálja a kétfajta énszerkezet közötti különbséget:

Amikor az amerikai gyerek nem akar enni, a mamája így nógatja: „Egyél és gondolj arra, hogy te milyen szerencsés vagy, hogy különb lehetsz, mint a szegény éhező etióp gyerekek."

Ugyanilyen helyzetben a japán mama a következőt mondja a gyerekének: „Egyél, mert az a parasztember, aki keményen dolgozott azért, hogy megtermelje ezt a rizst, boldogtalan lesz, ha megtudja, hogy hiábavaló volt a munkája..."

Vagy egy másik példa:

Egy texasi cég azzal próbálja növelni a termelékenységet, hogy a következő taná­csot adja dolgozóinak: minden reggel, mielőtt munkába indulnának, álljanak a tükör elé és mondják el százszor: „Csodálatos vagyok!"

A „független" és a „kölcsönösen függő" énszerkezet (Márkus és Kitayama 1991 - 226. p. - nyomán)

New Jerseyben ugyanakkor egy japán személyzettel működő szupermarket veze­tői azt tanácsolják az alkalmazottaknak, hogy reggelente, mielőtt kinyitnának, fogja­nak kezet a munkatársaikkal, és mondják egymásnak: „Ön csodálatos!" (i. m. 224. p.).

Még ha a technikai civilizációt tekintve a nyugati társadalmakat fejlet­tebbnek tekinthetjük is, az emberi és társadalmi problémákat látva vajon mondhatjuk-e, hogy a „független" énszerkezet a fejlettebb végállomás?

Érdemes ezt a problémát a „privát én" és a „nyilvános én" jelenségének fényében is végiggondolni. Ha a környező kultúra nem kényszerítene bennünket arra, hogy mások legyünk kifelé, mint befelé, és így bátran vállalhatnánk azt, amit érzünk és gondolunk, akkor a másságunk és a má­sokkal való azonosságunk nem válna vagylagossá, hanem jól megférnének együtt...

A játék kedvéért hadd kezdjem az elköszönést ezekkel a komolyan ko­molytalan szavakkal:

Önök csodálatosak és Én is csodálatos vagyok,

mert bízom benne, hogy egymás segítségével Önök is és én is változni és fejlődni fogunk, és azzá leszünk, amivé egy szabad, autonóm ember lehet...

Forrás: V KOMLÓSI ANNAMÁRIA - Nem vagy egyedül.