Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A másik oldal - A ,,szívem csücske” - Széchenyi István szívből szóló gondolatai

 

Minden emberben van valami jó, mint virágokban méz.

 

Én azt szeretem hinni:- minden jobb lelkű ember bizonyos vágyást hordoz szívében – habár sejtetlen is –: magán, felebarátin, s mindenen, ami őt környezi, szüntelen javítni. Ezen a tökéletesbhez ellenállhatatlan vonzódás legszebb tulajdona az emberi léleknek; s amint halhatatlan része jobban s jobban fejledez, annál inkább nő s erősödik az benne.

 

Csak az a valóságos bölcs hazafi, ki lehetőt kíván, s jól tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a középúton jár. Ő lélekderülten él, szomorú unalom nem öli óráit, s a közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan, hanem inkább felkeresi a hibákat, s azoknak kútfejeit nyomozza, kifejti, s rajtok segít, ha lehet; ha nem lehet, nemesen tűri – gyáva panasz szájábúl nem hallatik. A hibákat pedig inkább magában keresi, mint másokban, mert magával parancsolhat, másokkal nem. Ha senki se tenné kötelességét, teszi ő, úgy mint az igazi hős maga megáll, ha a többi futásnak eredett is.

 

A valódi magyar vaktán senkit se követ, hanem a lehető legmagasb lépcsőig mind testi, mind lelki tehetségit s tulajdonit sajátsága szerint fejti ki; foglalatosságit s életét személységéhez s körülállásihoz alkalmaztatja, maga köriben marad, és bármi csekély lenne is tisztje, annak tökéletes teljesítése s önbecse által ad díszt és fényt.

 

S ha valamely tudomány méltó és férfihoz illő, bizonyosan annál dicsőbb nem lehet s egyszersmind édesb, mint embertársai java s boldogsága okainak nyomozása s kifejtése.

 

Erénynek, mely szó erőbűl származik,* legnagyobb fénye az, hogy az erős nem egyedül akar megelégedett lenni, örvendeni, szerencsésnek érteni magát, ami magányosan lenni nem is tudna; hanem hogy másokon is segítni törekedik, jólétekre kezet nyújt, s többeket kíván boldogságra juttatni.

 

Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében!

 

…nem a tanulás s tudományok mennyisége teszi az embert okossá, hanem azok megemésztése s jó elrendeltetése,…

 

Füleinket pedig dugjuk be azok előtt, kik nem is tudván jól, miről van szó, azt ordítják: maradjunk a réginél.

 

Aki tudja, hogy hazája a nemzetek lehető legmagasb felemelkedési polcához közel áll, arra fog törekedni, hogy azt azon, meddig csak lehet, fenntartani segélje; ki pedig látja, hogy hazája még serdülő korú, annak geográfiai helyeztetését, éghajlatát s lakosit fogja vizsgálni, hogy előmenetele rugóit kifejthesse.

 

Tagadhatatlan, hogy a szellem és sajátság minden nemzet legsarkalatosb intézetire nézve szent, s annak megsemmisítése a nemzetiség halálát elmúlhatlanul sietteti; de ha kislelkűleg makacson minden javítást kirekeszt, a legszebb, leghasznosb s legszükségesb előmenetelnek lesz gátja, hiábavalóságokon s szemfényvesztéseken alapul; s annál veszedelmesb, mennél erősebben ragaszkodik hozzá a sokaság.

 

Legtöbben azt gondolják, hogy az egyesület az, hol sokan fizetnek, s egy parancsol – pedig nem az a dolog veleje, hanem: hogy soknak nemcsak vagyonbeli, hanem lelki tulajdona is egy célelérés végett összesedjen.

 

Mindennapi munka s gyakorlás által mennyit vihet végbe az ember, s mily tökéletességre emelheti természeti tulajdonit, sőt még azokat is, melyekhez legkisebb ügyességgel se látszik bírni, s végre mennyit s mi nagyokat állíthat idő jártával elő.

Tagadni nem lehet, hogy csak azt művelhetjük tökéletes ügyességgel, amit mesterség- s nem időtöltésképpen űzünk. Ismerje meg tehát ki-ki, mi az ő mestersége s tisztje; ha valamiben felsőbbséget vágy elérni, fejtse ki azt tehetsége szerint, foglalatoskodjon azzal mindennap.

 

Csakhogy a dolgot úgy kell venni, mint van, s nem mint lennie kellene.

 

Összehasonlítások által legjózanabb elmélkedni. S így az egészséges ítéletű hazafi nemzete elsőbbségin örül, s azokat mind jobban-jobban kifejti.

 

Tőlünk függ minden, csak akarjunk. S nem lelki, testi s országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásink s hibáink nagylelkű elismerése s azoknak férfias orvoslása. Annyi jó s nemes- van bennünk, hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kisded súlyát, ami még hátra van.

 

A pénznek csak úgy van értéke s becse, ha azért az élet számos javait magunknak meg is szerezhetjük; mint nemkülönben a földnek csak úgy, ha az számunkra az élet számos javait megtermi.

 

A pénznek, földnek s minden egyébnek csak úgy van lehető legnagyobb haszna, ha egyiket s másikat minden pillantatban arra fordíthatom, amire tetszik.

 

A nevelés s kivált az első bényomások bámulandó következésűek; úgyhogy annak híja s ezeknek ereje miatt sokan se lelki, se testi javaikkal bölcsen élni nem tudnak, gyakorta legszorosb szükségikhez tartozó isméretekben szűkölködnek, s azáltal természetesen oly kábultságba s végre oly nyomorúságra jutnak, mint azon mesteremberek, kik mesterségeket nem értik.

 

Ha végre már szárnyinkon repülünk, hány balvélekedéssel kell küszködnünk – s mennyire lep el akaratunk ellen minden felvigyázásunk mellett is a rozsda, a penész, mint a levegő, melyet be kell szívnunk, legyen az egészséges, legyen bár hideglelős.

 

Boldogok, kiket inspiráció világít!

 

Ki minden nélkül el tud lenni, és semmi szükségei nincsenek, irigylésre méltó, tagadni nem lehet.

 

Ki állati része jólétében gondolja feltalálni belső csendét, nem ismeri nemesb lelkek szép örömit, s boldogsága nem lehet sokkal nagyobb, mint az állaté, mely nem tudja, „honnan, mi, hová”, s azért éppen úgy méltó az irgalomra, kinek módja nincs lelki tehetségei kifejtéséhez, mint kinek kenyere nincs.

 

Azon okoskodás: boldog, ki nem ismeri a jót, mert így nem is óhajthatja, már elavult.

 

Szép termékeny mező, csinos ház, falusi élet kellemei, vadászat, paripa s több efféle mit érnek egy kis külföldi tudósítás, az emberiség egyben-másban előmenetelének rajza, jó könyvek használása nélkül.

 

Léleknek a testtel szoros egybehangzása tökéletes élet s megelégedés; azok teljes elválása halál. – S csak az bírja igazán lelkét s testét jól, ki egyik- s másiknak minden lehető eledelével bővelkedik.

 

Szinte mindenki jobban bírhatja magát szorgalma után, akárhol jött a világra. S hát még hazánk földén!

 

Kell tehát ismerni hazánk javait, hiányit s helyezetünk minden oldalit, mert csak így bírhatjuk valódilag jól magunkat. Hogy az országban ami hátra van, előre menjen s ne talán félre, ahhoz legény kell a gátra s ember, a szó legvelősb értelmében! Kell nemzetiség, mert csak úgy bírhatja magát ki-ki jól, ha az marad, mivé Isten alkotá: török török, angol angol, magyar magyar.

 

Ha valaki egy szinte oly világos igazságot, mint kétszer kettő négy, rekedt vagy gyenge szóval hirdet, tán senki se hiszi, mert tán senki se fogja hallani; de azon igaz szó, mely szabad mellből derekasan hangzik, előbb-utóbb elfogadásra talál.

 

Ha kívánjuk hölgyeink megmagyarosodását, tegyük azt, ami magyar, elfogadhatóvá, tetszetővé is.

 

Nem kívánunk-e inkább olyan emberek köriben lenni, kiktűl élni tanulhatunk, mintsem olyanokéban, kik nevetséges tanácsok s faragatlan dicséretek által belsőnket nem kevésbé sértik, mint részrehajló vagy tán alaptalan okoskodásikkal untatnak?

 

Ne vádoljuk asszonyinkat, mert bennünk a hiba!

 

Álljon csak nemzetiségünk s magyarságunk oly szép fényben, hogy a szemérmes szűz bátran, habár pirulva is, egész világ előtt ismerhesse meg, hogy minket szeret, s boldog lenne életét miénkkel megosztani; ne féljünk, mind megmagyarosodik a jóravaló s kinek férje férfi.

 

Éppen úgy ne kívánjuk hátráltatni, hogy könyveket, erőműveket, gazdasági műszereket, egy s más házi bútorokat, lovakat sat. inkább külföldről szerezzünk, mint idehaza vásároljunk, de készítsünk helyesebbeket, tenyésztessünk jobbakat. – Ne mondjuk mindjárt hazafitlanságnak, ha egy külföldi könyv külsője jobban tetszik, mint egy magyaré; sőt nézzük azt inkább jobb ízlés előmenetelének, s készítsünk még helyesbeket, ha lehet. Ha pedig belseje jobban múlat, írjunk eszesebbet, s tegyünk a sajtó szabadságáról józan javallatot.

 

Ki józanabb nemzetiség kifejlésére vágy, s legerősb fegyverekkel akar felruházkodni, az, mennyire tehetségében áll, az egész föld színét bejárja. Ha a sors magas helyeztetésben hozta e világra, leereszkedik néha önkényesen, s felkeresi a szegénységet, a nyomorúságot, mert azok legjobb s leghívebb tanítók; gyalog utazik s magányosan s kevés pénzzel; s olyasokra akad, amiket alig gyanított volna előbb, s majd nemsokára egészen felvilágosodik előtte belső érdeme könnyű léte, életfilozófiája csekélysége, s hogy sok szívességet, szeretetet s barátságot nem egyébnek köszönhet, hanem tán csak véletlen születésének, pénzének s összeköttetésinek; s hogy egy harmadik, ha megkülönbözteti is címmel vagy dicsérettel őtet, valósággal magasabbra mégse emelheti, s egyedül maga által lehet csak jelessé akármiben.

 

Tapasztalni fogja, mily szép s nemes érzés lakja sokszor a szántóvető hajlékát, s hogy nagyobb szerencsére méltó. Meg fog végre abban győződni, hogy semmi sem melegíti belsejét kellemesebbül, mint azon érzés, hogy ő, ami, maga által az, s hogy senki és semmi nem teheti őtet nyomorulttá, mert ő minden életjavakkal oly bölcsen s édes örömest élni is fog tudni, mint azok nélkül megelégedten el is lenni.

Ily világi bölcsek mozdítják elő a józan nemzeti szellemet, s ilyenek nagyobb vagy kisebb száma alkotja egy ország nagyobb vagy kisebb erejét.

 

Azonban jó katona rövid idő alatt senki se lehet, ahhoz tudomány s hosszas gyakorlás kell, mint se tökéletesen jó, se felettébb rossz ember se lesz egyszerre senki.

 

 

Gyakorolni kell tehát magunkat.

 

S honunk érdemes leányi, kiket ezen munkám szinte illet, legyetek ti segédei egy szebb, egy józanabb kezdetnek! Vezessétek ti, mint valaha Spárta anyjai, fiaitokat az érdem s erény mezejére! Fejtsetek bennek ki már gyenge koraikban minden szépre s nemesre vágyást! Neveljétek bátrakká, igazságszeretőkké, adott szavaiknak teljesítőjökké, szóval férfiakká!

 

Tanítsatok hát ti már gyermekkorunkban mindenekelőtt igazságszeretést s csalfa, hazug szó s tett gyűlöletére.

 

Legyen csak bizodalom a házasok és szeretők közt, hihessen barát barátnak, kösse csak bizonyos hitel polgárt polgárhoz, kereskedőt földművelőhöz, s mily kevés idő alatt terem a megelégedés s tán a szerencse is ott, hol eddig még sohasem mutatta magát!

 

A legmagasb kiműveltség legközelebb jár a tiszta természethez.

 

Mindennek van rossz s kellemetlen oldala, ellenben szép s jó része is. Ezen jobb s szebb résznek legjózanabb használhatása fog az eszmélkedő gazda törekedése, mint nemkülönben az okos ember élettörvénye lenni.

 

Mit ér azon hiábavaló, de igen közönséges okoskodás, melynek talpköve csak egyedül a sok „ha” s mindég „ha” s nem egyéb.

 

Makkbúl mindenütt tölgyfa lesz, habár egy hazában nagyobbra, másban kisebbre nő is; a ló csikaja csak ló marad, akárhol csikózzák is, ámbár itt derekabban, ott hitványabban tenyészik.

 

Unalom a rosszra hajló embert rosszá, jóra hajlót boldogtalanná teszi, s valóban szánakozásra méltó, kinek az életben dolga nincs.

 

Senki sem akarja azt, hogy a munkáló ember ne nyugodjon – hisz mért fárad egyébért, mint testi s lelki csend végett; sem azt, hogy vasárnap s ünnep ne legyen, mert meg kell adni lélekisméretesen, ami Istené; senki, hogy búcsú, vásár s más alkalommal a jobbágy ne vigadjon sat. – de azt a természet úgy kívánja meg, mint a józan belátás, hogy ha kiáll dolgára, azt emberül vigye is véghez.

 

„Munka, munka a nemzeti gazdaság talpköve!” – Így áll elő sok, dicséretes hévvel Say, Ricardo, Malthus, Sismondi neveire támogatva. Holott nem a munka, hanem a jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve.

 

Young, ki a józanabb mezei gazdaság apostola, azt mondja: „a mezei gazdaság megrontására a dézmánál sikeresbet kitalálni nem lehetett”. – Mennél jobban iparkodik a jobbágy, annál jobban büntettetik, mert mennél többet termeszt, annál többet kell adnia

 

Jobb, ha igazán gazdagok vagyunk, mint ha azoknak tartatunk; jobban cselekszünk, ha belül van köntösünk bélelve s nem kívül nyuszttal prémezve, s mi tudjuk, hogy nem fázunk, mint ha mások hinnék csak, be melegünk van. Nem ér semmit azon rossz szagú tömjén, mely csak nemesi születésünk illatját terjesztgeti.

 

A világ évrajzibúl azt tanuljuk, hogy a jobb, engedőbb s szelídebb földesúr mindég legvagyonosb s legboldogabb birtokos is.

 

Geográfiai helyezetünk

igaz, nem legkedvezőbb. Kikötőhelyünk csak három van, s azokhoz is igen bajos jutni. Ha pedig elértük, nem legjobbak. – Fiume* inkább révpart, mint kikötőhely, s átellenében számos sziget fekszik, az úgynevezett Quarnero-,* húsevő-tengerben, mely nevet azért nyeré, mivel régi időkben, midőn a hajós még kevesbé volt ügyes, mint ma, soknak sírjává lőn, ki ott hajótörést szenvede. Ügyesség nőttével kisebbedék ugyan a veszedelem, de itt-amott még a régi balhiedelem tűnik elő, s így sok inkább Triesztnek* veszi útját. – Buccari elég bátorságos hely, ha egyszer elérte a hajós, de a fertelmes bóra, melyet a közel hegyek akadályoztatnak, ha azokon már átrontott, oly dühhel rohan a tenger mélyének, hogy onnan a hajó sokszor se ki, se be nem mehet. – Még Porto Re sem igen különb, s azonkívül bármi szép is egyébiránt fekvése, édesvíz szűke miatt csak igen hiányos menedékhely. – Dunánknak se vehetjük nagy hasznát, mert miránk nézve visszásan foly,* kedvünkért megfordulni nem fog, torkolatjánál pedig nem mienk, hanem másé!!! Többi folyóinkkal is, melyek a Dunába szakadnak, szintúgy vagyunk. Úgyhogy belső összeköttetésen kívül kereskedésre nézve folyóink természetes haszna igen csekély, mert csak azon portékát lehet kül- vagy világkereskedésinek hívni, mely tenger vizein lebeg, oda pedig a mieink minekünk nem folynak.

 

Az ország java nem egyesek s nehány magányosak hasznán, hanem az egész virágzásán alapulhat.

 

Fogadjuk hazánk áldásit háladatos szívvel, csorbáit pedig hozzuk helyre.

 

Nálunk több ember nem eszik húst, mint aki eszik, sok oláh még jó kenyeret se szagol élte folytáig s Debrecen tájékán számos ember nyaratszaka görögdinnyén él!

 

Ha pedig másoktúl többet kellene átvennünk, kivált ízlés-, mesterség-, művészet-, tudomány- és szokásokban, mint amennyiben ők akarnának minket utánozni, azon inkább örüljünk, mintsem búsulnánk, és senkire se irigykedjünk. Ők vének, mi ifjak vagyunk, s meglehet, midőn nappal legszebb tehetségekkel tündöklenek s a világot úgy oktatják, mint a vén professzor katedrábúl tanítványit, éjjel összezsugorodva girbén-görbén jajgatnak a köszvénytűl, mi pedig éppen annyit, mint ők, nem tudván, jóízűt alszunk, s új erővel ébredünk fel korán új munkásságra s nemes tettekre. Legyünk szerencsésbek, mint ők, s nem ketten, tízen, ezren, de a legnagyobb rész; csak ne panaszkodjunk szüntelen, hogy pénzünk nincs, hanem valljuk meg inkább, hogy nem értjük a dolgot, s nem nyúlunk azon módokhoz, melyek által magunknak pénzt szerezhetnénk.

 

A határtalan bőség szinte sajnosb a szükségnél. Az első lelki, másik testi ínséget vonz maga után. Egészségünk nem erős: éljünk mértékletesen. Öngondoskodással többet győz a lelki erős a testi erősnél.

 

Itt hát változás kell, - hasznos is, lehető is; s éppen mert haszna nyilvános, azért lehető.

 

Tegyünk józan javaslatokat, ha datumink bizonyosak; hallgassunk ellenben mindaddig, ha ezekben szűkölködnénk, míg az egész tárgy igazi fekvését jól nem ismerjük, mert nincs nevetségesb az alaptalan okoskodásnál; nemkülönben nagyobb gorombaság sincs, mint másokat oktatni akarni ahhoz való tudomány nélkül.

 

Minden előre megyen s feljebbre emelkedik a világon, s a józan ész nem kevésbé hagyja helyben a tökéletesülés ideáját, mint valamely velünk született s mellünkben mélyen érzett sejdelmet.

 

Minden akadályoztatja az embert magasb emelkedéstűl, annyi súly s tereh tartja láncolva a földhez. – Irigy szemmel nézi a sas királyi repülését, míg ő itt alacsonyságokkal küzd, s itt hagyná szívesen lélektelen aranyát s kincseit, ha ő is Naphoz közelíthetne.

 

Lakjék Magyarország lakosa kő- s téglábúl épült s cseréppel fedett csinos házakban, egyék kövér húst; igyék jó bort, ne járjon mindég pőrén, mint tót s oláh felebarátink, nem kell akkor tengerpart, mert még magunk számára se termesztünk eleget, s még juhaink mennyisége mellett se lesz elegendő posztónk nadráginkra, köpönyeginkre.

Ha idehaza ritkulnak vagy megszűnnek a kunyhókban lakók, kolompér vagy máléevők,* vízivók, gyolcsviselők, s ha már feleslegben úszunk; szállítsuk akkor kincseinket tenger vizeire.

Legyen előbb magunknak elég, s aztán másoknak, s ne csak nekünk, kedves barátom, de mindenkinek, aki hazánk levegőjét szívja. Ennek elérése végett pedig emeljük minden embertársunkat önméltóságára lelki kifejlése által, s engedjük, hogy az emberiség jussaiban ki-ki osztozzék!

 

Borkereskedésünk, azt gondoljuk, azért szűnt meg, mert a divat, a módi megváltoztat mindent. Korántsem. Igaz, más nemzetek szőlőiket jobban ápolgatták, boraikat mind tisztábban s józanabb metódussal készítették; midőn mi egy tapodtat se mozdultunk elő, s minden makacssággal megmaradtunk a réginél, mintha Magyarország nevelte volna az első szőlőtőkét. De még ez se oka borkereskedésünk elaljasodtának; hanem az, hogy a külföldit megcsaltuk s bőrét nyúztuk, azt gondolván: majd ő azt nem veszi észre.

 

A becsületes cselekvő mód haszna legtávulabb időkre hat, egyes személyekre is jól sül el, s hát még nemzetekre, melyek élete oly hosszú.

 

Csak bosszonkodva szemlélhetni olyat, ki magán könnyen segíthetne, de nem segít. Mindezeken hogy lehet valamennyire orvosolni? Kölcsönös felvilágosítás, oktatás s rávétel által,

 

Kölcsönös felvilágosítás és oktatás előbb-utóbb az igazságot úgyannyira kifejti, midőn annak fénye előtűnik, hogy az igazi jót és hasznost végre mindenki elfogadja, a bal- s előítélet, tudatlanság s hazugság serege ellenben pirulva vonul vissza, s oly rettegéssel kerüli a valódit, mint bagoly s denevér a napsugárt. – Mi forrhat egy magányos főben tökéletességre, ha azt előisméret vagy közlés előbb nem világosítja fel, s mindent el nem igazít, ami a képzelet határtalan köriben veszi létét, él és számtalan ivadékra szakad!

 

Mint a szív csak kölcsönös szívbeli gerjedelem, s vonzódás által tárul ki a szerelem mennyei érzetire.

 

És ugyan tagadhatni-e, hogy szinte minden, ami az emberiség előmenetelét, hasznát, díszét sat. eszközölte, nem egyéb kölcsönös felvilágosítás és oktatás gyümölcsénél! S azon találmányok, melyeket az emberi nem szinte minden ész segedelme nélkül vaktában lelt, mint az üveg, puskapor, nagyítócső sat., mily haszonvehetlenségben maradtak volna közösülés s későbbi vizsgálat s javítás nélkül? A szüntelen diszkusszió szüksége tehát, azaz: hidegvérű, barátságos s mindenoldalú vizsgálás és tanácskozás; s nem versenygés vagy oly nyomozás és viszongás, hol minden észrevétel, helyben nem hagyás s ellenzés, ahelyett, hogy nagyobb figyelemre gerjesztve, csak keserít.

 

A nyílt tanácskozás-, s értekezésnek célja pedig vagy tökéletes felvilágosítás, hogy ez vagy amaz káros avagy lehetetlen s így annak elkerülése s abbanhagyása; vagy az egyetértés s egy cél elérése végett összesedett erő, ipar és munka s így a bizonyos siker. – Mennyit vitt már végbe soknak egyre célzó törekedése, nézzük a históriát, nézzük a mai időt, s hozzuk abbúl a matematikai következést, hogy alig van valami, amin jól elrendelt egyesület ne diadalmaskodhatna.

 

A jól elrendelt munka minden gyarapodás talpköve.

 

Bizonyos, hogy egy magányos mesterember, akármily jól értse is művét, vagy termesztő, bármi jó legyen is földje, nemigen gyarapodhat, vagy szinte nem is kezdheti el munkássági körét derekasan az ő állapotjához szükséges tőke nélkül. Úgy egy nemzet se.

 

Jutalomnak erkölcsi világban oly következése van, mit hypomoklionnak mechanikában.

 

…alap nélkül tartósan nem állhat semmi, s kizárólag csak azon tárgyat bírhatjuk igazi sikerre, melyet természetes vagy matematikai renddel – ami nálam egy – kezdünk s folytatunk.

 

… szinte minden tetteinkben a természeti rendet mindég meg akarjuk előzni. A nagyobb rész előbb költi jövedelmét, mint zsebiben van; a serdülő úgy veszi ereje hasznát, mint a férfiú; a tanuló tanít sat. Vizsgáljuk a világ történetit messzebbrűl, közelebbrűl, magas s alacsony helyeztetésben, s nem fogjuk tagadhatni, hogy némely uralkodó legszentebb szándékábúl eredt cél azért nem gyökerezhetett, mert a nép, a sokaság elfogadására még nem volt megérve…

 

Mi mások utánzásában minden veszélytűl mentek vagyunk, mert hatalmunkban áll mások századi tapasztalásit sajátinkká tenni.

Ehhez, mint már mondám s még százszor mondani szeretném, szükséges helyezetünk s körülményink tökéletes ismérete, tudomány mind hazánkrúl, mind külföldrűl, s végre a józan összehasonlításbúl szerkesztetett szisztémák életbe hozása.

 

A hitel tágosb értelemben

Tudniillik: hinni s hihetni egymásnak. A hit azon lánc, mellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval; a szó szentsége köti az uralkodót elválhatlanul hív jobbágyihoz, s ezek tántoríthatatlan hívsége alkotja a trónus rendíthetetlen erejét. Az igaz szó kútfeje a házassági boldogság –, valódi becsület – s cselekvények egyenességének s így minden szerencsének:

 

Azon fáradozásoknak, melyekkel a hív hazafi éjenként foglalatoskodik, se vagyonát, se idejét, se egészségét a közjó előmozdítása végett nem kímélvén, midőn tán hazafiai azért még sárral is dobálják – vagy azon jótévő felebarát csendes munkálódásinak, melyek által az ügyefogyott s szívetörött nyomorultnak enyhítést, a kétségbeesettnek lélekerőt ád, bizonyosan van tanúja, s valahára azok legtisztább fényben ragyogni fognak.

 

S hány bajnok dűlt oda élő bizonyság nélkül a vérengző mezőn, hány vitéz csontját fedi néma föld, s a mennyei gerjedelemrűl hallgat, mely a deréket pillantatig isteni erőre emelé? Hány virradás leli a fáradozó hazafit nem is gyanított nehéz munkája mellett, midőn azt szinte napköltekor végzi?

 

Azonban amit éjjeli setétség fed, nem hozza világra napsugár mindenkor azonnal.

De ily áldozatok, ily tettek csak szemeink előtt vonulnak el. Lakhelyek dicsőbb, mint amilyent a szív legszentebb ömledési sejdíthetnének; s hazájok ment a gúny s irigység legkeserűbb tajtékátúl – s élni fognak és fennmaradni még akkor is, midőn magyar hazánkrúl, de még csillagunkrúl sem lesz többé semmi nyom.

 

A szó szentsége azon bíró, mely uralkodó és nép közt ítél, s ha az egyszer megsemmisül, hiába szól: a törvény – s minden társasági rend – és szerencsének vége. A szó szentsége uralkodóban az, ami Istenben a legszebb tökéletesség: az örökkévaló legfőbb igazság, s valamint vallás és hit a legvadabb embert is összekapcsolja a Mindenhatóval, szintúgy köti hívség s engedelmesség a polgárt igaz urához. S nem valódi szón alapul-e házasok közt a szerencse? Mert mily becse van oly hűségnek, melyet őrzeni kell? S nem igazság tart-e elválhatlanul barátot baráthoz s hazafiakat, akármi magas vagy alacsony helyezetűek legyenek is, egymáshoz?

 

Bármi szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont: akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosi, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé!

 

A becsületes férfiú mindenkinek megadja az övét, s a másé elvételét szintúgy gyűlöli, mint önmaga jussárúl könnyen nem mond le, sőt azt védeni tudja.

 

…polgár maradjon maga köriben, s teljesítse, mire alkotva van, híven; ellenben a legkisebb is örüljön bátran s háborgatás nélkül a sors ajándékinak vagy verítéke szerzeményinek.

De minekelőtte magasbra emelkedhetik az ember, s tulajdoni kifejlődhetnek, s a polgári vagy nemzeti erény mélyebb gyökereket verhet, mindenekelőtt szükséges, hogy legyen  - Nemzetiség. Mert lenni kell előbb, s csak aztán lehet jóra, derékre, erényesre kifejleni.

 

Ha nemzeteket egyes személyekkel hasonlítunk össze, akkor a nemzetiség nem egyéb, mint rokonok közti szeretet, barátság s a famíliabeli becsület fenntartását eszközlő ébredség; ha pedig mélyebben tekintjük, mint előbb érintém, akkor az emberi lény minden ereibe s lelke legbelsőbb rejtekibe szőtt természeti tulajdon, melyet az önbecs megsemmisedése nélkül szinte oly lehetetlen kiirtani, mint bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után világunkon többé élni nem lehet. S ha a világ történetit vizsgáljuk, nem áll-e a nemzetiség legszebb fényében, mint azon szent varázserő, mely valaha Marathón mezeit dicsőíté s Thermopylé kőszirteit legnemesb vérrel pirosítá; s nem érezzük-e, hogy futja át velőnk közepét valami édes érzelem, mely egész létünket elözönli, ha kérdés forog magyar honunk dísze s boldogsága felől?

 

Ami nem önhaszon szomjábúl, hanem tiszta szándékbúl ered, s ami igazán szép, ámbár sok akadállyal küzd is eleinte, előbb-utóbb mégis minden bizonnyal méltatásra, pártfogókra talál; mint az igazság, bármi nagyon sértené is fényes előtűnésekor némelynek szemeit, végre a szántóvető ember kalibáját úgy meglakja, mint ahogy tanácsban ül s bátran tartózkodik márványpalotákban.

 

Igaz, hogy hazánk most nemigen van divatban, s a külföld alig tudja, hogy vagyunk. Mintha valami kút fenekén ülnénk, se lelki, se testi produktuminknak nincs híre. Igaz, hogy sok – émelygető hízelkedési s határ nélküli harsány magasztalási által – nekünk, minden jó szándéka mellett is, több kárt okozott, mint legdühösb ellenségünk minden ügyességével tehetett volna. Igaz, hogy sok annyi káposzta-, juhászbunda- s pipaszagot s több effélét kevert nemzeti szellemünkbe, hogy a gyengébb rész egy ideig szinte szégyenlé a magyarságot, s jobb ízlésűnek s palléroztabbnak tartá magát, ha külföldieskedett. Amit igen természetesnek látok, s megint azt tanácslom, inkább magunkban keressük a hibát, mert minden hazafiságunk mellett se tapsolhatunk, bizony, teszem: a szegedi sárnak, hortobágyi vidéknek, pesti kövezetnek, Duna partjainak, szennyes teátrumának, csömörindító útonálló számtalan koldulóinak sat. S hogy ilyeseket minden erővel szerettetni akartunk, s szinte magunkra fogtuk, hogy szeretjük, legfőbb oka a magyarság divatlanságának.

De azért, mivel ezeket mondom, ne bátorodjék neki a kozmopolita, ki, tudom, utazásiban sokkal szebb intézeteket is látott, s ne higgye, hogy vele valaha egyértelmű lehessek. Ő igy okoskodik: „Ubi bene, ibi patria;* jóllehet magyar vagyok, de azért angol s francia is sat. lehetek, mindenütt a tökéletest szedem, a hiányost otthagyom, s az egész földkereke enyim s hazám.”

 

Már én másképp látom a dolgot, s úgy hiszem: hogy csak honosi s övéi közt élhet megelégedten az ember, ha már egyszer körülnézte a világot, s létének dele elérkezett, s mennél hátrább van hazája, annál inkább tartozik annak elővitelén fáradozni, mint a jó rokon éppen akkor marad leginkább odahaza.

 

Ami pedig a nemzetiség küljeleit illeti, korántsem tartom azokat megvetendőknek. Egyszerű architektúra künn, szép festés, kárpit, alkalmas bútorok benn, igenis emelik a ház becsét; csakhogy ilyeseket ne tartsuk az építmény alapjainak, s e külső szín mellett a dolog belsejérűl se felejtkezzünk el.

 

Egy hadi sereg valódi erejét nem teszi az öltözet színe, egydedsége, szabása s ékességi; legyen az tartós s védje idő sanyarai ellen azt, kit ruház, ez fő célja. Hanem e fő célon kívül hány mellékes van még, melyeket a bölcs kormány tekintetbe is vesz.

 

…. a magyar ember nemzetisége egyenes, bátor s komoly férfiúi érzés a szó legtágosb értelmében, szabadságimádás, hon legforróbb szeretete s az élet kész elhagyása törvényes királyaért. Ezen alapul sajátságunk, ez régi nemzeti szellemünk, s becsültesd meg künn a magyar nevet, van szívünkbe vésve.

 

Mily ritka az egészséges s ép többszázadi tölgy! Közönségesen a fiatal sugár sarjadékbúl görbe vén fa lesz, melynek ágai rothadnak. Növések a földtűl függ; ha ez jó s mély, egyenesek s magasok, ha sovány s felszínes, görbék s törpék maradnak. – Gyermekekbűl is sokszor, férfikorok egészen kimaradván, vének lesznek, s itt akárki mit mond, úgy látszik, valóban gyakorta van saltus in natura.* Nemzetek is szintígy támadnak s vénségre s halálra jutnak – férfikorok elmarad. – Mennél rosszabb s felszínesb alapjak, annál rútabb, nemtelenebb növések s bizonyosb mulandóságok; s viszont.

Ki fákat ültet, előre tudhatja hihetőleg, mily növések lehet s lenni fog, ha azon helyet, hova ülteti, előbb gondosan megvizsgálja. Így a nemzetek növését, kifejlődését s éltek hosszát is néminemű igazsággal előre jövendölhetni, ha alapjok vagy szellemek miségét szorgalommal nyomozzuk, s azt átlátni lelki erőnk megengedi – vagy inkább, ha testi gyáva létünk lelkünk tehetségit nem gátolja.

 

Midőn másutt sassal repül a költő képzelete a határtalan kékben, s ezernyi embertárs osztja szíve hevét s vele sír, vele mosolyg; nálunk nem mer emelkedni, nehogy tollait veszítse. S ha mégis köd, szélvész s zivatarok közt merészen fellövell, szinte csak maga, kevés más nézőkkel méri felemelkedési magasságát! – S iparkodjunk, hogy itt is ne, mint Körner Zrínyit, a külföld hozza igazi fényébe, vagy hogy jobban mondjam, közünkbe Berzsenyieket, Kisfaludyakat sat., hogy ne a külföld ismértesse meg velünk Virág munkáit, az Erdélyi Muzéum* s literatúránk egyéb szépeit. Siessünk s vegyük magunk elő azon sok derekast, ami hazánkban rejtve van; s ne tűrjük, hogy megelőzzön minket az idegen, s azt tapsolja s dicsérje, amit nem is gyanítunk, hogy mienk, vagy annak még hátat is fordítunk, s mi magunk tiporjuk otrombán saját szülteinket, midőn még a rinocérosz se sérti tulajdon borját.

 

Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínlődve is sokszor – mint errűl számos a példa –, de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre csüggeteg lombjait.

 

Ha ellenben számos hazafi, kik között sok jó birtokos, áll össze, s a nap legvilágosb sugárit keresve-keresvén egyesül valamely intézet felállítására, s el nem savanyult ember természete szerint elég jutalmat talál a közjó előmozdításában; akkor azokat a bölcs kormány, mint a tapasztalás mutatja is, összeállani s cselekedni minden akadály nélkül engedendi. Ezen utolsó állítást sok azért hozta volna csak kevés idő előtt még kérdésbe, mert imígy illendően gondolt kisurranni a hátulsó ajtócskán, s pár szomorú forintját megmenteni, melyet esztelenül vagy ízetlen örömekre s csak magára költ inkább, mint közjóra s hazája felemelésére. Hála az egeknek, hogy ezen bújósdi lyuk be van tapasztva, s így egy hátulsó ajtócskával kevesebbünk immár!

 

Minden, ami a hazafiakat nyilván gyűjti össze, még ha legcsekélyebb ok lenne is, hasznos és jó, s áldott következési számlálhatlanok. Koncentrációbúl – középesülésből – foly – mondottuk – nemzetiség s ebbűl nemzeti erény. Összeköttetése s fejlődése ilyesek által eszközöltetik lépcsőnkint: A pusztán lakó, tán bámulására, némely jó oldalra talál a városiban, ez ellenben sok dicsérnivalót, amit nem is gyanított, a gubásban. Számos hazafi, ki egymást hevesen gyűlölé s ezáltal az életnek vajmi sok, vissza soha nem térő pillantatit minden ok nélkül elkeseríté, végre megbékül, s ezentúl egymással s nem egymás ellen dolgozik.

 

A kiművelt emberfő

Ennél lejjebb nem bocsátkozhatunk. Ezen kis gyökérbűl szármozik boldogság s viszont átok is az emberiségre, csakhogy az első századokra terjed, s közönségesen akkor fénylik legjobban, midőn szerzője már a föld alatt – az átok pedig jobbadán egyszerre tűnik el.

Az ész erő, s így az ész boldogság.

 

Tekintsünk csak mélyen a legnagyobb következések elveire s fenekire, s mint a nyári reggel, oly tisztán fogjuk látni, mennyi bámulásra méltó szivárgott s nem másunnan, mint emberi agyvelőbűl a világra, Kung Fuce, Bacon, Franklin és számtalan mások marok nagyságú veleibűl!

 

A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.

 

Nem hihetni, mily nagy hasznú azon igen egyszerű, természetes s mégis oly ritka őszinte önvallomás: Ehhez én nem tudok, s így egészen másra bízom.

 

Nem nevetséges-e nézni oly gazdát, ki, teszem, sáfrányt akar ültetni, s mindent próbál, időt, pénzt, békestűrést áldoz fel, s erővel önmaga akarja kitalálni a leghelyesb vele bánást, vén szomszédját pedig, ki egész éltében jó sikerrel termeszti azt, nem látogatja meg, s tőle útmutatást nem kér. – Gazdaság s kereskedés dolgában pedig szórúl szóra így vagyunk, s higgye az olvasó, hogy úgy vagyunk, s Istenért! nem mivel én mondom, hanem maga szemeivel vizsgálja meg. 

 

A török e részben minden egyéb hátramaradási mellett igen eszes. Ő a vár- s hajóépítést, ágyúöntést sat. mindég idegenre bízza, s így ezek meglehetősen is vannak elintézve nála.

 

Egyébaránt igenis tudom, hogy idegen vezér, idegen törvényhozó, idegen tanító mai felvilágosodásban általányosan több kár, mint haszon, s nemigen különb figurát játszik az új hazában, mint egy harmadik személy egy házaspár közt; mert odahaza ugyancsak ki-ki önkénye szerint szeret élni, s ha itt-amott újítni, javítni kell is s akar is, azt inkább ki-ki maga cselekszi, mint más által vitetné végbe.

 
 

Nagy szerencse, hogy az agyvelő hazánkban szép mennyiségű, csakhogy itt-amott kifejlődése hátra van – s így ha még szokásban lenne is bölcseket s tanultakat felkeresni s hozatni, megkérő követséginket messzire fárasztani nem kellene.

 

Nem a sok kéz, de az ügyes kéz festi az évrajzi képet, készíti az órát, erőművet sat. De még kapálni s kivált kaszálni se tud száz ügyetlen kéz annyit s úgy, mint ötven gyakorlott. S ebbűl az következik: hogy a munkafelosztás, mint ki-ki tudja már, emeli az emberi fő tehetségit lehető legmagasb tökéletességre.

 

Mennyivel számosb jó és tökéletes építőmester, fegyvergyártó, ács, tímár, asztalos sat. van egy országban, annál rövidebb idő alatt s így kevésb időveszteséggel fognak erős építvények, jó fegyverek s bútorok sat. előállíttatni, s azon mestereknek öszveleg ügyessége vagy inkább azon lelki mennyiség, mely mindezen tárgyak körül úgyszólván a teremtő erő, határozza el egy nemzetnek a többiek közt ebbéli feljebb vagy alantabb létét. A gazdák kisebb vagy mélyebb tudománya mérlege az ország földművelési erejének.

 

Végre a kormányozó, birtokosak s így lefelé minden lakos, a magok álláspontjokra alkalmas tulajdonok könnyebb vagy nehezebb súlya, az egész valódi erejének vagy várható kifejlődhetésének staterája,* szóval: a közintelligentia – értelmesség – azon jel, melynél fogvást a bölcs a nemzeteket mázsálja. S az mennél nagyobb, annál kevesebbet szorul másokra, s így annál függetlenebb, szabadabb s erősb a nemzet.

 

Ezek szerint mindegyiknek tehetségében áll, akármily alacsony helyzetű légyen is – s ez mily kellemesen hevítő önérzés! –, nemzete erejét nagyobbítani. Hanem azt – mint már előbb érintém valahol – mindenki csak a maga természeti álláshelye tökéletes betöltése által teljesítheti. Sokszor alacsony lépcsőn nyert tudomány egészen új életerőt hoz egy nemzetbe, mint Watt az angolok közé a gőzmachina által. De többnyire felemelkedtebb helyrűl szivárog le az erény és tudomány.

 

Nem parasztgazda kezdheti a birka- s lónemesítést, őneki azt végezni kell. S nem a tudja Isten, honnan közinkbe esteknek – kiknek egy petákjok, de még egy káposztafejek sincs – s kiknek ereikben a vér egyaránt folydogál, magasodjék bár a haza, bár bomoljon –, nem azoknak összeállása azon szép tiszta kútfő, melybűl a nemzetiség s polgári erénynek derék hívei emelkednek a halandók közé – valóban nem –, de azon hazafiúi egyesületekbűl fakadnak, melyek egyszerű, de legmagasb címje: Mindenkinek, idő-, ész- s pénzbeli tehetsége szerint forró s állhatatos járulása a közjóhoz.

 

Mi szelíd s jótévő, de egyszersmind ellenállhatlan hatalom ily egyesület! S engedelmeskedni ilyesnek tán tanácsosb, mint neki parancsolni akarni – neve közvélemény!

 

Mennél magasb születésű pedig a hazafi s mennél dúsabb, annál jobban nevelheti s terjesztheti a közértelmességet s így a haza erejét.

 

… csak a földesúr igazságos léte, emberiséges gondolkodásmódja s tanácsa emelheti a szántóvetőt nagyobb méltóságra – s ez viszont teheti őtet vagyonosb, becsültebb, szerencsésb földesúrrá.

 

A kormány atyai gondoskodása, törvényekre szoros ügyelése s hív jobbágyiba helyeztetett bizodalma teszi a nemzetet boldoggá s erőssé.

 

Ha az eddig előadottakra visszanézek, annyi külön szín s oly mindenféle tárgy tűnik magam elibe is, hogy a zavarosan eltagoltbúl valamennyire tűrhető egészt alkotni valóban mesterségnek tartom. Azonban a legtúlabb csapongó s a fő tárgytúl majd egészen eltávozni látszó eszméltetéseket is azon szándékbúl s oly meggyőződéssel hoztam itt-ott elő, hogy azok csekély munkám velejét s filozófiáját tán érthetőbbé tehetik, s remélem, szorosb vizsgálat után úgy fog találtatni: hogy legkisebbet se akartam hiába mondani, s tán csak ügyességem nem volt elegendő, minden beiktatott okoskodásimat egyetlenegy pontra intéznem s egyesítnem. Valamely tárgynak legmélyebb alapjára ereszkedni sohasem ártalmas, habár néha tán igen unalmas is, de jobbára nagyon hasznos, sőt szükséges, mert csak így óvakodhatni valaminek hibás véginél való megmarkolásátúl, s csak azáltal lehet az elhibázás valódi okát s utóbbi tévedést elkerülni.

 

Az egész nemzetnek egymástúl oly igen különböző tagjait erény- s büntetéstűli félelem tartja súlyegyenben. Ezek jelelik ki a pályakört. Az erkölcsiség s közvélemény az erénynek bírószéke, a testi büntetésnek pedig a törvény. S ezen két fórum egymással alig áll valamely összeköttetésben, mert sokszor megbocsátna a közvélemény, hol a törvény halálra ítélni kénytelen; nemritkán pedig a közvélemény nyom el egészen, hol a törvény felold.

Itt állunk végre azon többnyire igen meredek helynél, melyet távulrúl csak ritkán szoktunk észrevenni, s hol az van írva: hogyan és miképp?

 

Olyas országban, hol nem önkény uralkodik – a törvény nem egyéb, mint a fejdelem s a nép képviselői közt való kontraktus.

 

Azok, kiknek egy századdal több tapasztalások van, olyanoknak engedik át a kormányt, kiknek egy századdal kevesebb tapasztalások s így kevesebb isméretek is van. 

 

S ha józanság az, hogy a 19-dik század tettei nem a maga belátása s ítélőereje szerint határoztassanak el, hanem a 18-dik századé által, nem kevesbé józan az is, hogy ismét a 20-dik század cselekvényeit a 19-dik század szabja ki előre.

 

Ha törvényesen lehet alkotni, úgy annak rendiben törvényesen megint fel is lehet bontani, s midőn 1230-ban valamely rendszabás igen hasznos lehetett, mely 1830-ra nem alkalmas többé, s 1830-ban valami jó következéseket szülhet, melyek tán 2430-ra nagyon károsak lennének: igen természetes, hogy a törvény változtatása s eltörlése sokszor szinte oly józan, bölcs és szükséges, mint a legjobb új törvény hozása.

 

Tapasztalás a bölcsesség anyja, s egyenlő észbeli erővel s tudománnyal kettő közt az bölcsebb, ki több tapasztalású.

 

Amit közönséges beszédben régi időnek, hajdankornak hívnak, józan ész után új időnek, ifjú kornak kellene hívni.

 

Két egyes személy közt tagadhatlan, az idősbnek van vagy lehet több tapasztalása. – Generációkban éppen megfordultan áll az eset, s a közelebbsőnek s így az ifjabb generációnak van vagy lehet több tapasztalása.

 

A 13-dik század a 11-dik- s 12-diknek, a 15-dik század ellenben a 13-dik- s 14-diknek, mi pedig Árpádtúl fogva időnkig szinte egy évezred tapasztalásit halmoztuk egymásra! S így, ha p. o. a 13-dik század tapasztalásit s bölcsességét hozzuk elő okoskodásink támaszául, nem az ősz haj, hanem a bölcső tapasztalását s bölcsességét hívjuk védelmünkre! 

 

A tibeti bölcsek egy bölcsős gyermeket* emelnek isteni magasságra, s azt hiszik legcsalhatatlanabbnak. Mi őket nevetjük, azonban mi magunk mindég azokra provocálunk – hivatkozunk – kiknek se annyi tudományok, se annyi tapasztalások mathematice nem lehetett, mint amennyivel mi bírunk, s kik hozzánk képest csak gyermekek vagy serdülők.

 

A magyarnak vezérek alatti volta: születése; Sz. István, Szent László ideje: gyermekkora. I. Lajos s Mátyás alatti: serdülő ideje. Mária Terézia alatti: fiatalsága. Mi vagyunk férfiai. A jövendő lesz emberi kora – s csak tőlünk függ eszközleni, hogy valaha egészség színe fényledezzen-e nemes tekintetén, s szép fehér szakáll lengjen-e számos esztendőkig a vén magyar ajkai körül, vagy hervadás, halvány kép s életunalom legyen nemzetünk véghatára; s csak mi hatalmunkban áll oly pályát járni, hogy valaha az öreg magyar öröm szívdobogással nézhessen vissza férfikorára, s ne legyen arra kárhoztatva, amire sok halandó – hogy rája nagyobb áldás nem szállhat elfelejthetésnél.

 

Ami pedig értelmi erőnket s erkölcsiségünket illeti, ki akarja s veheti azt kérdésbe, ki csak egy szót is hallott vagy olvasott a múltrúl, hogy annak sommája mai időkben hasonlíthatlanul nagyobb, mint a régiben.

 

A holtakrúl való előítéleti szentencia pedig így hangzik: de mortuis nil nisi bonum-

Ezen igen veszedelmes balvéleménynek alapjára jutni nem nehéz.

 

Azon felekezet, ki jobbat nem ismer, és sokszor nem is gyanítja jobb szisztéma lehetőségét, mindenesetre a legveszedelmesb, mert azzal vizsgálat alá se vehetni a dolgot, s azt minden okoskodás előtt arra kell kérni: dátumokat szerezzen; ezt-amazt olvassa; ide-oda maga menjen, s minekelőtte olyanrúl bölcselkedne – ami előtte nem egyéb, mint hang süketnek –, foghatósága s tanulása körét tágítsa.

 

A kemény büntetések s vesztőhely lecsillapíthatják, le is csillapítják a rablási s gyilkolási hajlandóságot, de csak józan törvények, s nem bot, nem hóhér képes bírni halkan egy egész nemzetet nemesb erkölcsiségre; s nem annyira szép okoskodások s magas helyen fénylő példák tartják a közembert az emberség útján, mint inkább azon helyeztetés, melybe tesszük, hogy ti. fáradozási után jobban s bátrabban élhessen. Könnyű annak nem lopni, kinek mindene van, könnyű megelégedtnek s így csendesnek lenni, ki mindennel bővelkedik, de a szegénynek, fázónak, koplalónak vajmi nehéz!

 

…a közember erkölcsiségét csak jobb értelme s nagyobb tehetsége emelheti fel; a helységek s építmények bátorságát pedig csak kő, tégla s efféle alkothatja; szóval: jobb szisztéma.

 

Ha pénzbeli törvényink oly szorosak s kemények volnának, hogy az adós minden bizonnyal előre tudná: majd megveszik rövid úton rajtam, amivel tartozom, akár vagyonomon, akár bőrömen – kételkedni se lehet, hogy más érzéssel írná nevét a hitelezőlevél alá, mint ma teszi.

 

Az alig serdülőt szüléi már jókor intenék veszélytűl való óvakodásra, midőn ma tán az ily oktatásokat feleslegnek tartják, vagy övéiket arra figyelmeztetni egészen el is felejtik.

 

Sok elbukása után rendesb- és szinte megelégültebbé lesz, mint azelőtt vala, s nem azért, mivel kevesebbje lőn, mert azon keveset is rendetlenül költhetné, vagy hogy kevés jobb volna soknál; hanem mert tudja világosan s elhatárzottan, mije van, amit előbb sohasem tudott, s főképpen azért, mivel azon meggondolási processzuson esett át, melyre a szükség kínszeríté, s melyet önmagávali számolásnak s rendbenlétnek hívhatunk.

 

S nem szembetűnő-e, mily nagy jótét lenne sokra nézve, ha ezen önmagávali számolás s rendbenlét benne nem szükség, hanem nevelés befolyása által eszközöltetnék? Az egész közönség nevelésére semmi sem hathat erősebben a törvényeknél, s így eldönthetlennek látszik, hogy a törvényesen felállított hitel azon fordulást teszi a nevelésben, mely által minden rendű s birtokú jókor arra figyelmeztetik már, hogy magával vessen számot s rendben legyen. S ha ily meggondolás sok életforgás- s nemzéssoron hat egy egész nemzeten keresztül, és szinte a nép véribe elegyül, lehet-e kételkedni áldásterjesztő következésin, s nem áll-é egész tiszta miségében elő, hogy az igaz hitel felállítása földművelés- s kereskedésbe egy eddig nem ismert életet öntene, s hogy mindannak, amitől félnek, éppen ellenkezője valósodna, mert a rendes és becsületes ember jutalmazva, a rendetlen s csalárd ellenben büntetve lenne, s a hitel hazánk valóban nagy nemzetségeit s oszlopait nemcsak elbomlani nem engedné, de azokat mind erősb s hatalmasb létre magasítná.

 

Minden országlás filozófiája a legnagyobb rész boldogítása.

 

Szoros hitellel is az egészre nézve csak kevesen buknak el tökéletesen s rövid idő alatt, de annál jobban és szaporábban emelkedik a község java s az egész haza dísze.

 

Elenyészik azon veszedelmes balvélemény s helytelen puhaszívűség, hogy a gyáva- s tudatlannak pártját kell fogni; mert ezáltal csak egyes nyer, midőn a község annál sajnosabban veszt. Jók s célarányosak bizonyos helyeken az ügyetlenek s részegek kedviért a kerítések, sorompók; de az egész országot olyanokkal nem korlátozhatni. Hasznos, sőt szükséges a bolondház, hanem a nemzet valódi ereje közértelmességen alapul.

 

Úgy pedig nem nevelhetni a szorgalmat, takarékosságot, rendet, igazi becsületet, az adott szó szentségét s tetti egyenességet – ha ezek ellenségei nemcsak bocsánatot nyernek, hanem még pártoltatnak, védelmeztetnek is.

 

Józan ész sohasem áldoz fel pillanati vagy igen kis időre terjedő haszonért.

 

A rabló legesztelenebb, mert ő egy igen kis időszak miatt, melyben pénzben, borban sat. rendkívül bővelkedik, egész jövendőjét megsemmisíti. Nincs egészséges belátása azon gazdának, ki nagyobb jövedelmezés végett jószágit kimeríti, mert annál kevésb jövedelme lesz nemsokára sat. A józan ész idétlen lágyszívűség miatt nem pártol pillantatig egy-két érdemetlent, hogy azáltal az érdemes utóbb szenvedjen.

 

A józan országlás – mert a nemzetek élete sokkal hosszabb, mint egyes személyeké – pedig még tágasb időkört tűz ki elintézésinek, s minden anticipatiót a lehetőségig kerül s előtte inkább a nagyobb szám haszna, jóléte s boldogsága azon fő tekintet, melynek minden egyéb mellékes haszon, fény vagy szükség hátratétetik és hódul.

 

Én részemről kölcsön senkinek egy garast se adok, ki a régi szisztéma örve alatt tovább is bujdoklani akar, s így az másutt keressen pénzt; ha pedig kölcsön pénzre szorulok, szívesen az új rend alá vetem magamat, mert örömestebb fizetek kisebb, mint nagyobb kamatot, s mert bona fide vévén fel a pénzt, bona fide vissza is akarom fizetni; s ha esztelenségem által vagy örökösim bitanglása miatt én is, ők is tenkrejutnánk, békével tűrném, hogy vegyék meg, amivel tartozunk, ha úgy kell, bőrünkön, ha egyebünket esztelenül elprédáltuk, vagy nem volt elég becsület bennünk arra vigyázni, ami tulajdonképp soha nem volt sajátunk.

 

Ki új rend alá veti magát, tudni fogja előre: hogy a pénzbeli pör egypár hét alatt lefoly, s hogy a törvény mindenére kezet fog tenni, ha kötelezését nem oldja fel; s így ennek elkerülése végett vagy gondoskodni fog, vagy zúgolódás nélkül tűrni, amire szinte maga ítélte magát; ki pedig az ó rend mellett marad, annak is igazsága van, ha azzal is boldogulhat.

 

Senki nem akarja a régi várat feldúlni – Isten mentsen –, s azáltal, hogy nagyobb kényelem-, s kellemért itt az ablakok üveggel rakatnak be, ott kandalló állíttatik, ide kárpit vonatik s oda alkalmas bútorok tétetnek, gondolom, a vár falai nem gyengülnek – de a benne lakni való kellemesség, kivált béke idején, határ nélkül magasbra emeltetik.

 

Azon előítélet, melyet számtalanszor hallunk, „eddig is jó volt, tehát ezentúl is jó lesz”, egy cseppel se józanabb okoskodás, mint p. o. ezek: „mert eddig volt pénzünk, továbbad is lesz – mert eddig éltünk, tovább is fogunk élni – mert máig nem törött el kocsink, ezután se törhetik el – mert már tizennégy esztendeig szolgál ezen ló a postán, tehát még tizennégy esztendeig jól fog szolgálhatni”

A természet szent törvényei egészen ellenkezőképp állanak. Ami eddig jó volt, az éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős s utóbb még káros is lehet, mert minden előre vagy hátra megyen a világon. Ha pénzünket elköltöttük s újat nem szereztünk, nem az foly: hogy tovább is költhetünk, mert eddig is költöttünk, hanem hogy többé nem költhetünk, mert már ami volt, elköltöttük.

– Azért, hogy kocsinkon nagy utunkban Cadixig s vissza nem törött el semmi, nem az foly: hogy most megint Irkuckra mehetünk bátran rajta, hanem hogy éppen az elkocsizott hosszú út miatt kováccsal, kocsigyártóval – bognárral – kell szólanunk, nehogy gyalog járni kényteleníttessünk – s a vén postalovat, nehogy hiába egye a szénát, legjobb lesz kimustrálnunk.

S így van minden tárggyal, minden intézettel a világon; mennél régiebbek, annál szükségesb az utánalátás, gond, támogatás, javítás!

 

Ki igen keveset vagy semmit se tud, annak természetesen fájdalmas a tudatlansága miatti szemrehányás, s kegyetlenebb alig lehet valami, mint a tudományok s isméretek híját a jóindulatúban nevetségessé tenni.

 

…nem nagy csorbát okoz az egész észbeli funduson egy-két-három isméret híja – bármi szükséges lenne is –, s nem lesz az, kinek ebbéli kis hátramaradás szemeire lobbantatik, ha egyébaránt igazságos, azáltal megbántva, mert mindent tudni lehetetlen, s azért mindent nem tudni nem szégyen; egy s más hasznosra ingereltetni pedig s felébresztetni inkább kívánatos s köszönetet érdemel.

 

Fiatal magyar hazánkban oly valódi isméretekkel bővelkedik köztünk sok, annyi a szép, nemes s dicséretre méltó, hogy azon szó, mely a pénzállapot nem ismérése körül forog, s mely ezen munka tárgya, megbántó szemrehányás, megsértés nem lehet.

 

Nagy szégyenünkre valóságosan, ha jónak hirdetjük vagy palástolgatni kívánjuk – ami egyébiránt mai világban senkinek hatalmában nincs többé – s amellett makacson maradunk meg, ami helytelen s az idő lelkéhez nem illik ezentúl; nagy becsületünkre ellenben, ha bebizonyítjuk a világ előtt, hogy hátramaradni nem tudunk, s ott, hol hiányt érzünk magunkban, nőtten-nő lángoló akaratunk s győzhetetlen állhatatosságunk előrelépni, javítni.

 

A siker híja elvégre a legállhatatosbat is elgyengíti, elijeszti; s az, ki teszem, 9 esztendeig bajjal s mindég kárral vetett búzát, 10-ben végre abban fogja hagyni.

 

Hol kötelesség van, ott jussnak is; hol pedig juss, szabadság és privilegiumok vannak, ott bizonyosan kötelességeknek is kell lenni!

 

A magyar nemes oly irigylésre méltó helyezetben él a világon, hogy szerencsésb sorsú szülöttet csillagunkon találni bajos.

 

Sorsunk legédesb oldala pedig az, hogy mindent, amit hazánk előmenetelére tenni akarunk, önkényesen teszünk. S ezt hívom részemrűl legszebb privilegiumunknak.

 

Kik irigylésre méltó sorsokat észrevették s azt szem előtt tartják, hálaérzésbűl készek mindenkor éltek- s mindenekkel a haza mellett kiállni.

 

De amihez könnyen jut az ember, azt közönségesen nem becsüli, s másként bánik azon kinccsel, melyet szerzett, mint amelyet világba léptekor már készen talált.

 

A kormány érettünk mindent nem tehet, úgy mi, földesurak mindent jobbágyinkért nem végezhetünk. Minden rendnek van külön foglalatossága, s máséba nem elegyedhetik anélkül, hogy az egész rendes forgását zavarba ne hozza. A földbirtokos helyezete olyan, hogy azon a józan gondolkodó s ki a külföldet is bejárta, és így Eldorádórúl vagy Utópiárúl többé nem ábrándoz – nem panaszkodhatik, mert lehető jobb lételünket semmi a világon nem hátráltatja, csak önapátiánk, tudatlanságunk s a legkárosb előítéletekhez bojtorjány ragaszkodásunk. Nem panaszkodhatik ellenben a jobbágy, ha földe, rétje sat. elég, s bátorsága van, hogy természeti jussait áthágatni sohase tapasztalhassa. Nem a király hibája, ha rossz gazdák vagyunk és szép birtokinkat elpazaroljuk; hasonlóképp nem mi tehetünk arrúl, ha jobbágyunk rendesen se nem szánt, se nem vet, földeire trágyát sohase hord, hanem resten s korhelyen éli napjait.

 

Ha az alacsony sorsú és szegény tudatlan s előítéletekkel teljes, szemére vetheti-e azt a magasb születésű, a dús, ki tán egy kis külső simításon kívül még tudatlanabb, s lerázott hazai előítéletek helyett sokkal veszedelmesb külföldi balítéletekkel s legkicsapongóbb újítások szomjával tér vissza hazájába? S ha erkölcse s esze határtalanul jobban ki volna is csinosítva s az élet minden előre látható s nem látható eseteire felkészítve, azért jobbnak tarthatná-e ő magát azon sok számos hazafitársainál, kik csak nagy fáradsággal kis körben és szinte csak önmagokbúl szerezhetnek valódi tudományt s élettapasztalást?

 

…ha lelki tehetségünket jobban kifejtjük, egyetértő, elszánt s állhatatos akaratú kézfogásunkbúl s egyesülésünkbűl minden, ami jobb embernek édes, nemzeteknek dísz, uralkodóknak fény.

 

Ha országunk nagyjai s tehetősb birtokosai egy és más közhasznú cél végett mind egyetértenének s közakarattal s közerővel törekednének a haza javát előmozdítni, mi lenne néhány esztendő, mi fél század múlva honunkbúl? Mi volna nehéz, mi ki nem vihető?

S csak ily módon s ily úton emelkedhetik leginkább magyar honunk.

 

A legszabadabb emberek adót fizetnek, egyre s másra kínszerítve vannak, csak a magyar nemes nem fizet semmit s napjait töltheti, mint neki tetszik.

 

…kötelesség alapjait az igazi magyar születésétűl fogva mindég szívében hordja…

 

A jobblelkű ember, ha már ifjúsági heveibűl kihűlt, legszebb örömit hazája előmenetelének eszközlésében találja.

 

Azonban aki szendereg vagy elaludt, az nem halt még meg, sőt jóízű álmábúl még elevenebben szokott felébredni.

 

De könnyen szembetűnik, hogy én éppen nem evezek levegőben, hanem csak azt hiszem s kívánom, ami lehető s minden becsületes ember kötelessége, s nem költők elmefuttatási vagy ábrándozók szelíd óhajtási.

 

Nyerjünk szép diadalmakat önmagunkon, merjünk nagyok s igazán nemesek lenni, s mondjuk ki hímezés nélkül: hogy az, ki szerencsés helyezetünkben a közjóra törekedésbűl akármi szín vagy ürügy alatt kivonatkozik, s hazája boldogítására legjobb tehetsége szerint nem tesz mindent, semmi ember s a haza gyalázatja.

S ha szívünk nem sugallja is munkás és bőkezű járulásunkat a haza előmeneteléhez, fogadjuk legalább eszünk tanácsát!

 

Azonban, midőn hazánk lakosinak, ha nem is szép, de ugyan nagy része ily érzésű, és számos feje s nem szíve szerint cselekszik, s inkább az önjót mint a közjót tekinti; én mindazokat, kiknek szívek se nem tágul, se össze nem szorul, akármi legyen is Magyarország sorsa, eszek nevében kérem s intem: legyenek a szó egész értelmében jó hazafiak, mert ha becsület, dicsőség, hazafiak szeretete nem mozdítóok is előttök, tekintsék nemcsak a hasznot, mely áldozatikbúl valaha bizonyosan rájok sokszorozva háramland vissza, de még inkább s legfőképp ön s kivált utóik bátorságát.

 

Szív és ész egyenlően helyben hagyja kötelességalapimat, s ilyesekkel önmagát végre nyilványosan megismértetni: nemességünk nemesítése.

 

Ebben is mily szerencsések vagyunk! Legszebb honi tettinkbűl legnagyobb haszon is foly, s az, ami díszünkre s nemzeti fényünkre szolgál, egyszersmind nagyobb bátorságunk talpköve.

 

…ha magunkkali megelégedés fő szemügyünk s azon belső csend, melyet minden halandó némiképpen megnyerhet, ha egyébaránt meg is tagadták tűle az istenek a szerencsét – mire lehet, mondom, fáradságot s áldozatot eszesebb- s ügyesebben fordítni, mint a közjóra?

 

A legnagyobb szépség is elhalványul, a legjobb ló is kiadja páráját; egymásra halmozott gyűjtemények, melyeket senki sem néz, egymásra rakott könyvek, melyeket senki nem olvas, rútul elporosodnak sat. Közhasznú intézetek ellenben, csinos épületek, melyekben a nemzet kincsei tartatnak, s melyekbűl a közértelmesség nőtten terjed, szép hidak, jó utak, helyes communicatiók; virágzó vidékek; melyek a hazát gazdagítják, midőn mindenki sorsát javítják s emelik, századokon hatnak keresztül, s kétségen kívül jobban kielégítik lelkünket, mint közönséges pénzfecsérlésünk.

 

Ami pedig legszebb s megint legszerencsésebb, hogy a közjóra törekedés s önmagunkért s mieinkért való fáradozás egyenlően kitelik tűlünk, s csak úgy tesz bennünket hasznos s egyszersmind boldog polgárokká, ha ezen kötelességeket egymás mellett gyakoroljuk is. A jó hazafi egyszersmind jó gazda is lehet, s kell is lennie, mert csak a takarékos és jó rendű lehet közönségesen hasznos s nem csak lármázó hazafi. A községért munkálkodás ellenben lelkünket az önbecsérzésnek azon édes csendével tölti be, melynek végeztével magunk dolgainak vitele könnyűnek, minden egyéb foglalatosságok pedig mulatságnak látszanak. Mily jó ízű: munka után pihenni! Ki nem érzette azt, hát még oly munka után, mely nemcsak a testet fárasztó, hanem egyszersmind a lelket magasbra is emelé!

 

Eledel nélkül sem állat, se növény nem élhet, nem lehet. Úgy az ember se; csakhogy neki még többféle eledelre van szüksége. S valóban, mi mindenét kell táplálnia, minekelőtte azt mondhatná magárúl „emberhez illendően élek”? – Eledel kell testének, mert anélkül meghal, s mennyiféle: étel, ital, meleg, álom sat. Eledel fejének, mert anélkül állat marad, s mily különféle: társasági rendszabások ismérete, ház körülti munka, világi tudomány sat. Eledel végre szívének, mert másképp vad marad, s hánynemű: fiúi, rokonbeli szeretet, barátság, szerelem, hazaszeretet.

 

Már, ki csak testét hizlalja, annak esze végre faggyúvá, szíve pedig kiaszott bőrré válik; ki csak eszét táplálja; sovány, embergyűlölő, gyenge, félördög leend; ki ellenben kirekesztűleg csak szívbeli eledelekkel él, nem egyéb testesült sopánkodásnál. S így komplikált létünkben nem lehetünk egyoldalú táplálattal belsőképp nyugodtak s megelégedtek. Mert bármi fényes legyen is bőrünk, bármennyit tudjunk is, s a világ szépei bármily nagy számban enyhítsék is szívszomjunkat: lesz azért, ha ezen eledelek csak egy neme kimarad is, mindég valami üresség mibennünk, melynek neve ifjúkorban unalom, vénségben pedig életgyűlölés.

Ezen utolsókbúl bátran azon következtetést húzhatjuk: hogy a magyar nemes, ha egyéb nem akar is lenni, mint örömekben sokáig s undorodás nélkül úszó szibarita, bölcsebbet nem tehet: mint ha ideje s értéke egy részét hazájának szenteli,

 

De könnyen szembetűnik, hogy én éppen nem evezek levegőben, hanem csak azt hiszem s kívánom, ami lehető s minden becsületes ember kötelessége, s nem költők elmefuttatási vagy ábrándozók szelíd óhajtási.

 

Hiába gondolja elrejteni a mélyebben néző szemei elől – a nevető ajak, pillantati jókedv, tánc, ünneplés, nagyság vagy, hogy jobban mondjam, a vén név, hosszú titulus és sok pénz körülményei – azon belső epedést s életunalmat, mely némely honbelit boldogtalanabbá tesz legutolsó jobbágyánál s legalacsonyabb cselédjénél. - kacajt vagy szánakozást érdemlő életunalma nem abbúl ered-e, hogy kirekesztűleg csak maga dolgait és önszemélyét hordozta s hordozza keblében, s az örömek szűk köriben forog.

 

Igazságokat, habár keserűk is, végre kimondani nemcsak hasznos, sőt szükséges; mert az önisméret minden előmenetel- s jobbulásnak legelső kezdete; kellemetlen ugyan, de józanabb azokat honbelitűl, rokontúl hallani, mint inkább idegen vagy veszedelmes hazai figyelmeztetőre s dorgálóra várni.

 

Mert valóban nemcsak dicséretre méltóbb valamely hibát – eltagadás s abban megrögzés helyett – megismérni s abbúl kilábolni, hanem határtalanul bölcsebb s tanácsosb is.

 

A képzelet mindent nagyobbra fest, mint a valóság lenni szokott, s csak tűlünk függ p. o. magasb tornyot a strassburginál, tágosb szentegyházat a római Sz. Péterénél, nagyobb hajót egy spanyol líneahajónál képzelni. Így egy cseppet se nehéz jobb utakat, műveltebb mezőket, kiesb vidékeket, serényebb kereskedést, helyesb communicatiókat, vígabb falukat, tisztább várasokat, jobb vendégfogadókat, nagyobb kultúrát, kiterjedtebb s többoldalú tudományt, nyájasb hospitalitást, értelmesb rendeletű kúriát vagy kastélt, nemesb patriotizmust, több közlelket, polgári erényt – s kevesebb sárt, port, nádat, korlátlan partú vizeket, hasztalan erdőket, becstelen lapányokat, bozótot, kevesb egoizmust s egyrészrűl a legalaptalanabb hiúságot, másrészrűl a határ nélküli hajlékonyságot, alattvalók iránt dölyföt, elöljáró előtt porban csúszást, kevesebb előítéletet, balvéleményt, tudatlanságot, féktelen betyárságot sat. – magunknak képzelni, mint amilyen s mennyi valósággal találtatik honunkban.

 

… valóban igaz: hogy számos hazánkfiainak életmódja s öntartása ugyancsak nem kacajra gerjeszt, hanem a szemeket könnybe borítja, s nem annyira gyűlöletre – mert ki gúnyolhatja, ki gyűlölheti az igazán szerencsétlent? –, mint inkább keresztény irgalomra méltó.

 

S hogy másutt sincs jobb világ, külföldön se megy jobban a dolog, az ránk nézve mit következtet? Ezen állítást tagadni is lehetne, mert igazságos ítélet előtt Magyarország minden lakosit s nem kirekesztűleg a nemeseket kellene csak kihallgatni; s továbbá, ha sehol se volna is a jólét oly indigena,* mint nálunk, mért kellene azért a középszerűség szomorú pontján megállani.

 

Mit ér a legjobb vadász, legjobb munkás, legjobb deák, legbátrabb ember előkészület nélkül.

Minden idomítástúl, elkészítéstűl függ! S a legjózanabb szisztémákat s intézéseket minden előkészület nélkül, azaz rendetlen képzeletek igazítása s rendezése, hamis bényomások, vakító elfogultságok s megrögzött balítéletek kiirtása s a tudnivalók nagyobb kiterjesztése előtt tanácskozásba hozni nem egyéb, mint magot vetni száraz, kemény földbe, mely se szántva, se trágyázva, se boronálva nincs, s ennek következésében látjuk s tapasztaljuk sok összeülők közepibűl és sok fáradság után igenis sokszor, miképp veszi eredetét a semmi, és ez B.-re emlékeztetvén azt mondatja velünk: „Sokat dolgoztak, de keveset értek el.” S errűl megfontolásra csak ennyit!

 

Igen sokat kezdeni egyszerre, igaz, többnyire igen ártalmas, s az, ki így cselekszik, nem dolgozik nagyobb sikerrel, mint azon agár, mely egy ízben több nyulat hajhász.

 

Azért, ha másnak hazája fejőstehén gyanánt jelenik is meg, nekünk azon remény maradjon mindég legszebb örömünk, hogy magyar honunk mind magasbra fog emelkedni még.

 

Galileire nem bízta senki a Föld maga körül forgásának kitalálását; Newtonra senki a nehézség törvényei felfedezését; úgy nem bízta senki Franklinra azt, amit emléke mutat s ami egyszersmind dicső életrajza: „elragadta az égbűl a villámot és a zsarnoktól a jogart.” De ők halhatatlan pályájokat minden titulus, protectio, salarium s effélék nélkül – s anélkül, hogy más emberek által rájok lett volna bízva, eljárták, s úgy látszik, meghívatások az emberiség felvilágosítása végett magasb helyrűl történt, mint amily magas hely e földön van. S így jeles megtámadóim – mert olyasokrúl itt nincs szó, kik csak hibát tudnak találni, magok pedig sohasem visznek végbe semmit – ne várjanak senkire, járjanak elöl, mint a például felhozott három bölcs, szívesen leszek követőjök; adjanak jó tanácsot, oktassanak bölcsességre; erősítsék meg önpéldájok s tetteik által, amire oktatnak –, leghívebb tanítványok én fogok lenni.

 

Rézzé válik-e az arany a rossznak vélt markában vagy arannyá a réz a jónak gondolt kezei közt? Nem változik biz az egy cseppet sem, akárki markolja is – csakhogy ismerni kell. Szintígy van a gondolattal, okoskodással, állításokkal. A rossz ember sokszor sok jót és eszest mond, mint nemkülönben sok hiábavalót s esztelent a jó. A maga lábán állni s maga eszivel gondolkodni tudó nem hagyja magát, mint a nép, fényes beszéd, kellemes előadás s ügyes szofizmák által elcsábíttatni, de mindenkor és mindenütt a dolog velejére tekint s ezt aszerint fogadja el, azt úgy veti vissza.

 

Ezek következésében tanácsom semmi egyéb, hanem hogy: „Hazánkban mindenkinek vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és erszénye ne legyen üres – sőt hogy ki-ki magának több s több életjavakat s kellemeket szerezni iparkodjon – de azokat fáradozása után minden hihetőséggel el is érhesse, s azokat elérvén bátorságban bírhassa is.”

 

… röviden s oly világosan, mint lehet: hogy az adófizető nép halkkal azon erkölcsiségre emeltessék, s a jobban fáradozó és iparkodó test- és észbeli törekedésinek azon bizonyos és bátorságos jutalmát is nyerje, melyek nélkül, akárki mit mond, egy ország sem emelkedhetett ki eddig s egy se fog kiszabadulni a középszerűség s alacsony állás szomorú köreibűl soha!

 

A magyar szántóvető közönségesen, komoly férfiúsága következésében, nem törekedik úgy, mint sváb vagy szász szomszédja, némely életjavak megszerzése végett – s így se maga nem bírja magát oly jól, se földesurának, se a községnek nem oly hasznos jobbágya s embere, mint az. De ebbűl nem az következik: hogy a magyar földműves régi s részint mostani, semmit vagy igen keveset óhajtó s így igen keveset szemfüleskedő henye apátiájában hagyassék, hanem hogy renyheségi hajlandósága miatt inkább a legnagyobb inger s azon mágusi erejű indítóok használtassék, mely más országokban, mint a tapasztalás mutatja, oly csudákat művelt, hogy azokon alig bámulhatni elegendőleg.

 

…Ezen utolsóknak kell tehát részint a szív ösztöne s még inkább az ész tanácsa szerint önmagokon nemes – vagy ha egyenesen ki akarjuk mondani – józan diadalmakat nyerni, tudniillik: az ország terhének egy részét vállaikra venni s így a szántóvető sorsát könnyítni s méltóságát felemelni.

 

A tudatlan egyoldalú s mindég idehaza ülő azt hiszi s rá esküdne, hogy a külföld minket csudálva irigyel, s csak Magyarország van eszében – úgy mint sok falusi lakos maga isméretlen kis határát igen híresnek s öntetteit s törekedésit világszertieknek véli –, midőn honunkrúl a külföld alig tud valamit, azzal egy cseppet se gondol, s külújságokban se szoktunk róla közönségesen egyebet olvasni, mint hogy erre sok eső volt, ott egy nagy falu égett el, amott egy kis földingásocska volt sat. – a határjábúl ki nem bújt honfogoly pedig előítéleteit, tudatlanságát és születési gőgjét házánál s övéi közt úgy védi, mint hajdan Ilion palladiumát!

 

A tudományosb ellenben elisméri civilizáltabb országok elsőségeit, s mint tapasztaljuk, honját kerüli, s rendszerint azokban tartózkodik – minden hazai változástúl pedig úgy retteg, hogy inkább régi hátramaradásában, bármi utálatos legyen is az előtte, kívánkozik megmaradni – és szemét a jövendő előtt, hol rózsaszínűt nem sejdít, behunyván azt rebesgeti: „Boldog a mai gallus, angol, ki már átesett a krízisen, s most annak csak áldásit tapasztalja – de bezzeg nem volt ám az, ki akkor élt! Maradjon minden veszteg, míg élünk, forduljon meg akkor a világ, ha mi már nem vagyunk többé.”

 

A 11- s 14-dik század törvényei elégtelenek s hibásak voltak a 17-dik század szükségeire, s így a 17-dik századiak elégtelenek s hibásak a 19-dik századéira, úgy mint minden bizonnyal mai napokban – habár a bölcsesség serlegét legutolsó cseppig kiürítnők is – nem fogunk hazánk javára s díszére mindent oly józanon elintézhetni, hogy azon utóink koron- s fokonkint határtalanul ne javíthatnának még, mert a lehető legnagyobb tökéletesülés csak jövendő s boldogabb nemzetségek sajátja! És éppen azért, mert hazánk s alkotmányunk a legszomorúbb helyeztetések közt s a legsarkalatosb változások által se bomlott meg, sőt mai időkben százszorta boldogabb, mint a régi zavarban és setétségben volt – éppen azért a legnagyobb újítások által, ha józanok, ma se fog megrendülni, hanem mind erősbre s tartósbra fejtekezni.

 

A király dísze, hatalma s dicsősége ellenben nem alapul tudatlanokon, szegényeken, elkorcsosultakon s rabszolgákon uralkodás által.

 

Csinosítsuk értelminket, terjesszük tapasztalásinkat, keressük fel a tudóst, társalkodjunk az elmetehetőssel, nagyobbítsuk könyvtárinkat, jutalmazzuk a tudományokban, művészetekben fáradozót, haladót – üljünk kocsira, szálljunk hajóra s nézzük a világot – s emeljük hazánkat dicsőbb nemzetek sorába!

 

A hazaszeretetet sokan úgy képzik, mint Amort, bekötött szemekkel. Így hátramaradást, hibát nem láthatnak, míg a sűrű kendő homlokok körül; ha ez egyszer leesik, minden báj is egyszerre megsemmisül. A hon igaz szeretete, vallásom szerint valamely nemesb s állandóbb gerjedelmek tartalma, nem vak szerelem, s azért nincs is oly változó fázisok alá vetve, mint azon mágusi, de mégis tökéletlen érzés, mely csak nyomorúságunkra emlékeztet, midőn pillantatokig félistenekké magasít, s megint minden szép vágyink mellett is porba gázol.

- Ha anyaföldünk mocsárit, kopárságit említem s nem dicsérem: hazaszeretetbűl ered; mert inkább viruló kerteket kívánnék ott szemlélni, hol ma vadkacsa s vadlúd vagy homok és por.

– Ha előítéleteket megtámadni, balvélekedéseket gyengítni, oszlatni s a tudatlanság sokszori büszke szavát nevetséges hanggá iparkodom változtatni: hazaszeretetbűl cselekszem; mert sohasem hihetem, hogy előítélet, balvélekedés s tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének s boldogságának.                                                                                                        – Ha végre hazánkban mindent tökéletesb létre óhajtok emelni, a középszerűnek, mely ocsmánnyal rokon, gyűlöletébűl származik s kivált azon középszerű gyűlöletébűl, mely hazánk fényét homályosítja.

 

Szándékom tiszta – mondásim azonban helyesek-e, az más. Ezeket makacsul pártolni nem akarom; mert igen jól tudom: mi nehéz legjobb akarattal is jót alkotni és az ahhoz vezető módokat megfoghatólag előadni.

 

De javallatim nem kötelezők, s így azokat el is lehet fogadni, ha jók; s még könnyebben visszavetni, ha rosszak. Magamat hazám igen kis szolgájának tartom; de azt hiszem: hogy a legkisebbnek is vannak nagy és számos kötelességi.

 

Megvetést érdemel azon dús, kinek erszénye csak önkéjei elégítésére van nyitva s a közjó előmozdítására mindég zárt – úgy szánakozást vagy dorgálást érdemel az, ki sértés félelmébűl vagy egyéb mellékes szempontokbúl tudományit s tapasztalásit elássa hazafiai elől.

 

Ki pedig a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magárúl egészen elfelejtkezni. S ki ezt nem cselekheti, nem is lesz soha valódi hasznos embere hazájának.

 

Két gazda közül ki cselekszik józanabbul: az-e, ki magára s másokra fogja, hogy egész határja legjobb búzaföld, s így vakságában földei legnagyobb részét javítás nélkül hagyja; vagy az, ki magában így szól: Része birtokomnak jó karban áll, részét víz bírja, becstelen fák vagy bozót fedi, része pedig sovány, homokos föld, s így árkokat kell vonnom, irtanom, ültetnem sat. Melyik jobb gazda e kettő közül: az-e, ki még hosszú szőrű juhaival is megelégszik, s azt gondolja minden bizonnyal, hogy már a szorgalom zenitén áll, vagy az, ki kételkedik, s lassankint durva s olcsó gyapjú helyett selymest s drágát iparkodik nyírni – így melyik józanabb patrióta, az-e, ki azt mondja: Be szép azon sok mocsár, mely hazánkban van, mily jók s kellemesek az utak, mily rendesen forog minden, mily élet s elevenség van a földművelés s kereskedésben, mennyi pénzünk van, mi nagy híre Magyarországnak künn sat., s így minden javítás ellen vak hévvel kél ki – vagy az, ki azon törekedik, hogy mocsár kaszálóvá, süllyeteg sárárkolat kemény úttá, rendetlenség renddé váljon. – hogy vérakadozási helyett a haza szíve új erőre kapjon, s a legtávulabb erekbe új életet lövelgessen, s a külföld, melynek nagy része létünket még nem is gyanítja, ha nagy fényét nem is, legalább értékét s belbecsét ismérje el hazánknak.

 

Mit árthat a régi s erős várnak, ha valaki vak mérgében sárt s követ hajít ellene? Nem mozdul meg rendületlen fala, s csak önerejét emészti az esztelen megtámadó. De árthatnak az apródok s még a férgek is nagyszámú sokaságban – s ezek inkább, mint minden egyéb, „őrlik meg erős gyökerit* a valahai kevély tölgynek”. Azon egyes személy, ki nem alattomosan cselekszik, sőt minden gondolati- s szavairúl igyekszik lerázni a homályt és kétest, s minden tetteirűl félrevonni a fátyolt s lepleget; ki nem hát mögött rágalmaz – hanem egyenesen szembe szól, az mi kárt tehet? Ha igaz, amit mond: nem árt, hanem használ – ha alaptalan: elhordja a szél, s kicsapongó elmefuttatásit elnyomja a közértelem s valódiság súlya.

 

Istenért! Nyissuk fel szemeinket, vegyük hasznát eszünknek. Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre!

 

 

Munkám tartalmábúl ki-ki azt fogja látni: hogy a végsőségeket s túlságokat gyűlölöm s békítés barátja vagyok, szeretném a számos felekezetet egyesítni, s inkább a lehető jót akarom elérni középúton, mint a képzelt jót, melyet tán csak másvilágon lelendünk fel, levegőutakon. Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni: valaha mik voltunk, de inkább átnézni: idővel mik lehetünk s mik leendünk. A múlt elesett hatalmunkbúl, a jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!

Részletek Széchényi István – Hitel című művéből

http://mek.oszk.hu/06100/06132/html/

http://www.amegoldas.eoldal.hu/cikkek/szechenyi-istvan.html